Harangszó, 1911-1912
1912-05-12 / 24. szám
19 t 2. május 12. HARANGSZÓ. 195 Elbeszélés nemes Büszkefalvy Bandiról és a szegény Mezei Jancsiról. v Irta : Mihátsy Gábor. Képzeljünk el valahol a Nagyal- földön két sor fehérre meszelt házikót, köztük egy kis templommal és egy emeletes nemesi kúriával, akkor tisztában leszünk vele, milyen is volt Büszkefalva község. Talán mondanom sem kell, hogy az emeletes nemesi kastély lakója nem volt más, mint nemes Büszkefalvy Tamás, három vármegyének táblabirája, az egész község kegy ura, kinek ősei — mint a faluban beszélik — még Árpád apánkkal jöttek be valahonnan Ázsiából. De, hogy a szót ne szaporítsam hiába: már most megmondom, hogy ennek a nemes és vitézlő Büszkefalvy Tamás úrnak, — aki különben jószívű ember hírében állott, — volt egy Bandi nevű fia. Erről a Bandi gyerekről már most meg kell vallanom, hogy nálánál büszkébb és gőgösebb embert keresve sem lehetne találni, pedig még csak akkora ök- lömnyi gyerek volt, hogy állva alig érte fel az asztalt. Mo de egyszer egy véletlen eset következtében megtanulta ő is azt, hogy milyen csúnya dolog is az a hencegés 1. .. A kilencedik évében volt a Bandi gyerek, mikor a helybeli népiskolának harmadik osztályába járt. Nem valami nagyon erőltette meg a koponyáját, hogy abba a tudományokból beszedjen. Egyike volt a legrosszabb tanulóknak. A tanító úr mindamellett az édesapjára való tekintettel az első helyre ültette. Mert mit is szólt volna hozzá nemes Büszkefalvy Tamás úr őnagysága, hogy az ő egyetlen fia hátrább ülne, mint valamelyik alattvalójáé 1 Még csak az kellene, hogy ne ő legyen a legokosabb! ... De hát bizony nem úgy volt. Megtörtént nem egyszer, hogy a tanító úr legegyszerűbb kérdésére a „legelső diák“ nem tudott felelni; amellett azonban nem igen akadt más az iskolában, — még a legutolsók között sem, — aki azt a kérdést ne tudta volna. Jaj volt ilyenkor azután annak a gyereknek, aki „jelezett“ és megmondta azt, amit a Bandi úrfi nem tudott! Óra után oda szokott menni az illetőhöz és dühösen szamárnak, majomnak és — nyomorult szegénynek — nevezte el őt, hogy tudni merte azt, amit ő, a község jövendő ura „nem hogy nem tudott, hanem nem akart megmondani 1“ De meg nem is kell ■ őneki tudni olyan szamárságot, hogy például micsoda Spanyolország fővárosa. Ő anélkül is úr, ha nem tudja, a többi pedig akkor is koldus marad, ha tudja. Ilyen és hasonló durvaságokkal szokta megleckéztetni azokat a szorgalmas szegény kis diákokat, akik meg szokták tanulni a feladatokat. Ilyenkor aztán az érzékenyebb kis fiuk nem egyszer sírva fakadtak. Különösen egyre haragudott a Bandi, a kis Mezei Jancsira, mert ő volt a legjobb tanuló az iskolában; s ő szokta legtöbbször megszégyeníteni a gőgös „első diák“-ot. Az ő szülei igazán ágról-szakadt szegények voltak, és ha a Bandi úrfi gorom- báskodott vele és koldusnak nevezte őt, a szegény Jancsi igen a szivére szokta venni és órák hosszat sirdo- gált magában. Már közeledett az egzámen, alig pár nap választott el tőle, amikor egyszer előadás után a Bandi maga köré csődítette az ösz- szes gyermekeket; persze, hogy ismét büszkélkedhessék előttük. Azon kezdte, hogy itt lesz a nyár, hát minden úr fürdőzni megy; odahaza csak a koldus szegény emberek szokták tölteni a nyarat. Hát ő is el fog menni Bártfára, ami igen gyönyörű hely s csupán csak olyan nagy urak mennek oda, mint ők, de hát nem is a faragatlan koldus népnek való az olyan előkelő szórakozás. Mikor azonban arról mesélt, hogy Bártfa idegen országban van a tenger mellett, akkor a Mezei Jancsi elmosolyodott, de nem szólt semmit. Hagyta tovább beszélni a Bandit. Egyszer azután, mikor már eleget mesélt Bártfáról, meg a mellette fekvő tengerről, diadalmasan körülnézett és pöffeszkedve felkiáltott: „No kócos népség, hát most mutassátok fel az újjaitokat, ki megy közületek fürdőre ? I . .. Tudom, most hallgattok, persze, már előbb is mondtam, hogy csak nagy urak, — mint én —, engedhetik meg maguknak az ilyen gyönyörűséget I ... Hol van most az a rongyos Mezei Jancsi ? Ugy e, most nem jelentkezik a nyomorult I “ És kárörvendve kereste szemeivel a Jancsit. Ekkor azonban már megszólalt a Jancsi és azt mondta, hogy igenis, ő is elmegy Bártfára. Ott van neki egy kertész rokona, az hívta meg magához. És az édesapja is megengedte neki, hogy a nyarat Bártfán töltheti a nagybácsinál. Majd még azt is megmondta a Bandinak, hogy Bártfa nem idegen országban van és hogy Bártfánál hire-hamva sincsen tengernek, hanem ott magas hegyek és fenyves erdők vannak. Erre a Bandi úrfi tehetetlen dühvei kiáltott rá: „Hazudsz koldus I... Mind igaz, amit én mondtam ; különben abban is hazudsz, hogy te eljössz Bártfára I .. . No majd meglátom. Arra azonban már most figyelmeztetlek, — kiabálta tovább az úrfi, — hogy ha véletlenül mégis eljönnél, engem ott meg ne merj szólítani és nehogy valamiképen a közelembe tolakodj I“ Erre aztán hetyke léptekkel otthagyta a gyerekeket, távozás közben egyre dühös pillantásokat vetve a Jancsi felé. Pár nap múlva megvolt az egzámen. Büszkefalvyék tényleg elutaztak Bártfa fürdőre, magukkal vitték a Bandi gyereket is. Mezeiékhez is eljött a kertész nagybácsi és elvitte magával a Jancsit. Biztatgatta, hogy őnála kitűnő nyaralása lesz, olyan jól fogja érezni magát, hogy egész életében megemlegeti I.. . Bártfán igen boldognak érezte magát a mi Jancsink. Nagybátyja, a kertész elég jó módban élt; meg a vidék is igen-igen tetszett a gyereknek. Pajtás is akadt. Volt ugyanis a kertész-nagybácsinak egy 10 éves fia, a Karcsi. Ezzel együtt mászták a hegyeket, járták a fenyveseket, nézegették a tengerszemeket, virágokat szedtek, versenyfutásokat rendeztek; szóval egész pompásan érezte magát a Jancsi. Nem is gondolt arra, hogy őneki itt egy másik ismerőse is van, a gőgös Bandi úrfi. Eszébe sem jutott, nem törődött vele. Mióta ott van — két hete már — csak egyszer látta, akkor is még a köszöntését sem fogadta el, hanem olyan szemekkel méregette végig, hogy azóta, ha megpillantaná, már messziről kikerülné 1 Egyébként pedig — mint mondom — nem törődött vele; ott volt a Karcsi, akivel úgy összeszokott, hogy nélküle már el sem tudna lenni 1 Egyszer is fent voltak a Karcsivá, a hegyen, éppen pillangókat kergettekl körülbelül 100 lépésnyire voltak egymáshoz. Egyszer csak a Jancsi valami vékony emberi nyöszörgést hallott. A Karcsi nem hallotta ezt, ő tehát tovább kergetett éppen egy pirosszár- nyu lepkét. A Jancsi ellenben abbahagyta a játékot, nem is szólva pajtásának semmit, arrafelé sietett, ahonnan a hang jött. Csakhamar egy keskeny, de meredek hegyszakadék szélére ért. Letekintve látta, hogy egy körülbelül akkora gyermek, — mint ő — fekszik a szakadék fenekén,
