Harangszó, 1911-1912
1912-02-18 / 17. szám
► 1912. február 18 HARANGSZÓ. 135. alant fekvő ebédlőben költötte el. Étkezés közben sokat beszélt az örök életről és a halál utáni viszontlátásról. Azt mondta a többek közt, hogy: valamikép Ádám álmából fölserkent s a neki ajándékozott Évában hozzátartozóját ismerte föl, „úgy ismerjük majd meg az örök életben atyánkat, anyánkat, megismerjük egymást ar- % cunkról, még jobban, mint Ádám és Éva. Nem sokkal e szavak után fölment szobájába, az ablakhoz támaszkodott és hangosan imádkozott. Azután mellgörcsök lepték meg. Anrifáber ajánlkozott, hogy elhozza Albrecht grófnőtől az akkortájt nagyrabecsült „egyszarvú“ gyógyeszközt, valószínűleg narvát (hal) fogat. Ezalatt Jónás és Coelius a betegen meleg kendőkkel való dörzsöléssel könnyítettek. Nemsokára jött maga Albrecht gróf. hozta az „egyszarvút“, megkaparta, ezt aztán beadták a betegnek egy kanál borban. Azután ledőlt Luther nyugvó ágyára és 9—10 óráig csendesen és nyugodtan aludt. Mikor fölébredt, fölállt, bement az olvasószobába, hogy ott ágyba feküdjék. Midőn átlépte a küszöböt, így szólt: „Amint Isten végzi, én ágyba fekszem. A te kezeidbe ' ajánlom az én lelkemet, drága istenem“ * (latinul.) Az ágy jól el volt készítve meleg deszkákkal és párnákkal. Lefekvés előtt a körülállóknak, — Coeliusnak, Jónásnak, két legifjabb fiának és Ambrósiusnak kezét nyújtotta és jó éjszakát kívánva így szólt : „Jónás és Coelius magister és ti többiek, imádkozzatok a mi Urunkért Istenünkért és Evangéliomáért, hogy megtartassék nekünk, mert a trienti concilium és a rossz indulatú pápa ugyancsak agyarkodnak rá“. Ezután egészen nyugodtan egy óráig aludt. Midőn fölébredt Ambrosius szolgáját szólította, hogy fűtse be a szobát, melyet azonban már egész éjjel fűtöttek. Midőn Jónás kérdezte tőle, vájjon érez-e ismét gyönge- séget, így felelt: „Óh Uram Istenem, mily fájdalmat szenvedek 1 Oh kedves * Jónás, úgy vélem, én itt maradok Eislebenben, hol születtem s meg- kereszteltettem.“ Aztán fölállt és segítség nélkül ment az oldalszobán keresztül a másik szobába. Midőn átlépte a küszöböt, újólag így szólt: A te kezeidbe ajánlom az én lelkemet, te váltottál meg, drága Istenem!“ Egyszer-kétszer föl- alá ment a szobában, lefeküdt a °r nyúgvó ágyra s panaszolta, hogy valami nagyon keményen nyomja I a mellét, de szívét még kíméli. ______________ A körülállók most már felismerték a halál veszedelmének közelségét. Elhívták Albrechtét a városi írnokot, meg a feleségét s küldtek a város mindkét orvosáért. Nemsokára rá megjött Albrecht gróf is nejével, ki erősítő gyógyszerekkel akarta a beteget felüdíteni. „Édes Istenem — tört ki belőle — nagy az aggodalmam és fájdalmam, most már bizonyára Eislebenben kell maradnom.“ Midőn az őt kiverő izzadsággal, mint kedvező jellel vigasztalták, így válaszolt: ez hideg halálveríték 1 Azután imádkozott: „Oh mennyei Atyám, egy Istene s Atyja a mi Urunknak a Jézus Krisztusnak, minden vigasznak Istene, köszönöm neked, hogy szerelmes Fiadat, a Jézus Krisztust nekem kinyilatkoztattad, kiben hiszek, kit hirdettem s vallást tettem róla, kit szerettem és magasztaltam, — kit a rossz indulatú pápa és az istentelenek gyaláznak, üldöznek és káromolnak. Kérlek, Uram Jézus Krisztusom, hogy néked ajánlhassam gyönge lelkemet. Óh mennyei Atyám, már már e testet el kell hagynom és ez élettől el- tova ragadtatom, mégis azt biztosan tudom: melletted maradhatok örökre s kezeidből senki el nem ragadhat engem.“ Azután Ján. ev. 3. 13. versével folytatta latinul: Úgy szerette Isten a világot... stb. és a 68 Zsolt. 21 v. Ez a mi Istenünk, a szabadításnak Istene és az Úr Isten az, aki megszabadít a haláltól. Mialatt az orvosságot nyújtották neki, így szólt: Eltávozom — kibocsátóm lelkemet* — és erre gyorsan egymásután: „Atyám a te kezeidbe ajánlom az én lelkemet, te váltottál meg, drága Istenem.“ Aztán elcsendesedett. Felrázták és szólították; ő azonban lezárta szemét és nem válaszolt. Albrecht gróf neje megkente ütőerét erősítő nedvekkel, melyet figyelmes hitvese küldött Wittenbergből. Amint oly csendesen feküdt ott, Jónás és Coelius hangosan a fülébe kiáltották: „Tisztelendő Atyánk, meg akar-e maradni Krisztus mellett és azon tan mellett, amiket hirdetett ?“ — mire tisztán hallható „igen“-nel felelt. — Ez volt utolsó szava, hitének vallástétele mind haláláig. Azután jobb oldalára feküdt s aludni kezdett, csaknem negyed óra hosszáig. Ekkor jött meg Schwarzburg gróf és neje. Nemsokára aztán halványodott a haldokló; homloka, arca, lába meghidegedett. Ott feküdt összekulcsolt kézzel, majd mély lé- lekzetet vett s kibocsátá lelkét. Luther bement Urának örömébe. Ez történt csütörtökön, február 18- án, két és három óra között éjjel. Az orvosok a halál okának a szív- szélhűdést nevezték meg, mit az évek hoszú során át combján lévő seb gyógyulásával (melyet mesterségesen nyitva tartottak) hoztak kapcsolatba. Már reggel négy órától kezdve érkeztek az anhalti fejedelem, a többi mansfeldi gróf, meg sok városi polgár. A törődött testet még néhány óráig a nyugvó ágyon hagyták, melyen végső harcát oly örömmel teljes hittel harcolta meg, aztán fehér ruhába burkolták és az oldalszobába vitték az ágyra. Közben érckoporsót rendeltek s belefektették. Százával jöttek, hogy forró könyet hullatva még egyszer lássák annak a férfiúnak arcát, ki őket a tiszta evangéliummal megajándékozta. Pénteken február 19-én délután 3 órakor az összes harangok zúgása mellett a mansfeldi grófság 24 lelkésze a szt. András templomba vitte a koporsót. A tolongás oly nagy volt, hogy a tágas templom a tömeget nem fogadhatta be s létrákat támasztottak az ablakokhoz. Jónás, hűséges barátja beszélt koporsója fölött I. Thess. 4, 13—18 alapján. Éjjel 10 eislebeni polgár állt őrt a koporsó mellett. A mansfeldi grófok „a nagyon drága, Istentől kimondhatatlan adományokkal megáldott férfiú* holttestét örömmel megtartották volna a grófságban. De Frigyes János szász* választófejedelem megparancsolta, hogy Wittenbergbe vigyék. Szombaton február 20-án Coelius szt. András templomban Ézs. 51, 1—2 v. alapján búcsúprédikációt mondott. 12 és 1 óra között a halotti menet megindult, beláthatatlan tömegtől kisérve. A két fiatal mansfeldi gróf 50 lovassal kisérte a koporsót Witten- bergig. Útközben pedig, falvakban és városokban, zúgtak a harangok és özönlött a nép, hogy megáldja azt a férfiút, ki Isten kegyelme által Jézus Krisztus egyházát megújította. Február 22-én Luther Márton holttestét a wittenbergi vártemplomban a szószék melletti sírboltba helyezték.
