Harangszó, 1911-1912

1912-02-18 / 17. szám

► 1912. február 18 HARANGSZÓ. 135. alant fekvő ebédlőben költötte el. Ét­kezés közben sokat beszélt az örök életről és a halál utáni viszontlátás­ról. Azt mondta a többek közt, hogy: valamikép Ádám álmából fölserkent s a neki ajándékozott Évában hozzá­tartozóját ismerte föl, „úgy ismerjük majd meg az örök életben atyánkat, anyánkat, megismerjük egymást ar- % cunkról, még jobban, mint Ádám és Éva. Nem sokkal e szavak után fölment szobájába, az ablakhoz támaszkodott és hangosan imádkozott. Azután mell­görcsök lepték meg. Anrifáber ajánl­kozott, hogy elhozza Albrecht gróf­nőtől az akkortájt nagyrabecsült „egyszarvú“ gyógyeszközt, valószí­nűleg narvát (hal) fogat. Ezalatt Jó­nás és Coelius a betegen meleg ken­dőkkel való dörzsöléssel könnyítettek. Nemsokára jött maga Albrecht gróf. hozta az „egyszarvút“, megkaparta, ezt aztán beadták a betegnek egy kanál borban. Azután ledőlt Luther nyugvó ágyára és 9—10 óráig csendesen és nyu­godtan aludt. Mikor fölébredt, fölállt, bement az olvasószobába, hogy ott ágyba feküdjék. Midőn átlépte a kü­szöböt, így szólt: „Amint Isten végzi, én ágyba fekszem. A te kezeidbe ' ajánlom az én lelkemet, drága istenem“ * (latinul.) Az ágy jól el volt készítve meleg deszkákkal és párnákkal. Le­fekvés előtt a körülállóknak, — Coeliusnak, Jónásnak, két legifjabb fiának és Ambrósiusnak kezét nyúj­totta és jó éjszakát kívánva így szólt : „Jónás és Coelius magister és ti töb­biek, imádkozzatok a mi Urunkért Istenünkért és Evangéliomáért, hogy megtartassék nekünk, mert a trienti concilium és a rossz indulatú pápa ugyancsak agyarkodnak rá“. Ezután egészen nyugodtan egy óráig aludt. Midőn fölébredt Ambro­sius szolgáját szólította, hogy fűtse be a szobát, melyet azonban már egész éjjel fűtöttek. Midőn Jónás kér­dezte tőle, vájjon érez-e ismét gyönge- séget, így felelt: „Óh Uram Istenem, mily fájdalmat szenvedek 1 Oh kedves * Jónás, úgy vélem, én itt maradok Eislebenben, hol születtem s meg- kereszteltettem.“ Aztán fölállt és segítség nélkül ment az oldalszobán keresztül a másik szobába. Midőn átlépte a küszöböt, újólag így szólt: A te kezeidbe aján­lom az én lelkemet, te váltottál meg, drága Istenem!“ Egyszer-kétszer föl- alá ment a szobában, lefeküdt a °r nyúgvó ágyra s panaszolta, hogy valami nagyon keményen nyomja I a mellét, de szívét még kíméli. ______________ A körülállók most már felismer­ték a halál veszedelmének közelsé­gét. Elhívták Albrechtét a városi ír­nokot, meg a feleségét s küldtek a város mindkét orvosáért. Nemso­kára rá megjött Albrecht gróf is ne­jével, ki erősítő gyógyszerekkel akarta a beteget felüdíteni. „Édes Istenem — tört ki belőle — nagy az aggo­dalmam és fájdalmam, most már bizonyára Eislebenben kell marad­nom.“ Midőn az őt kiverő izzad­sággal, mint kedvező jellel vigasztal­ták, így válaszolt: ez hideg halál­veríték 1 Azután imádkozott: „Oh mennyei Atyám, egy Istene s Atyja a mi Urunknak a Jézus Krisztusnak, minden vigasznak Istene, köszönöm neked, hogy szerelmes Fiadat, a Jé­zus Krisztust nekem kinyilatkoztat­tad, kiben hiszek, kit hirdettem s val­lást tettem róla, kit szerettem és magasztaltam, — kit a rossz indula­tú pápa és az istentelenek gyaláznak, üldöznek és káromolnak. Kérlek, Uram Jézus Krisztusom, hogy né­ked ajánlhassam gyönge lelkemet. Óh mennyei Atyám, már már e tes­tet el kell hagynom és ez élettől el- tova ragadtatom, mégis azt biztosan tudom: melletted maradhatok örökre s kezeidből senki el nem ragadhat engem.“ Azután Ján. ev. 3. 13. versével folytatta latinul: Úgy szerette Isten a világot... stb. és a 68 Zsolt. 21 v. Ez a mi Istenünk, a szabadításnak Istene és az Úr Isten az, aki meg­szabadít a haláltól. Mialatt az orvosságot nyújtották neki, így szólt: Eltávozom — kibo­csátóm lelkemet* — és erre gyorsan egymásután: „Atyám a te kezeidbe ajánlom az én lelkemet, te váltottál meg, drága Istenem.“ Aztán elcsendesedett. Felrázták és szólították; ő azonban lezárta szemét és nem válaszolt. Albrecht gróf neje megkente ütőerét erősítő nedvekkel, melyet figyelmes hitvese küldött Wittenbergből. Amint oly csendesen feküdt ott, Jónás és Coelius hangosan a fülébe kiáltották: „Tisztelendő Atyánk, meg akar-e maradni Krisztus mellett és azon tan mellett, amiket hirdetett ?“ — mire tisztán hallható „igen“-nel felelt. — Ez volt utolsó szava, hitének vallás­tétele mind haláláig. Azután jobb oldalára feküdt s aludni kezdett, csaknem negyed óra hosszáig. Ekkor jött meg Schwarz­burg gróf és neje. Nemsokára aztán halványodott a haldokló; homloka, arca, lába meghidegedett. Ott feküdt összekulcsolt kézzel, majd mély lé- lekzetet vett s kibocsátá lelkét. Luther bement Urának örömébe. Ez történt csütörtökön, február 18- án, két és három óra között éjjel. Az orvosok a halál okának a szív- szélhűdést nevezték meg, mit az évek hoszú során át combján lévő seb gyógyulásával (melyet mesterségesen nyitva tartottak) hoztak kapcsolatba. Már reggel négy órától kezdve ér­keztek az anhalti fejedelem, a többi mansfeldi gróf, meg sok városi pol­gár. A törődött testet még néhány óráig a nyugvó ágyon hagyták, me­lyen végső harcát oly örömmel teljes hittel harcolta meg, aztán fehér ru­hába burkolták és az oldalszobába vitték az ágyra. Közben érckoporsót rendeltek s belefektették. Százával jöttek, hogy forró könyet hullatva még egyszer lássák annak a férfiúnak arcát, ki őket a tiszta evangéliummal megajándékozta. Pénteken február 19-én délután 3 órakor az összes harangok zúgása mellett a mansfeldi grófság 24 lelké­sze a szt. András templomba vitte a koporsót. A tolongás oly nagy volt, hogy a tágas templom a tömeget nem fogadhatta be s létrákat támasz­tottak az ablakokhoz. Jónás, hűséges barátja beszélt ko­porsója fölött I. Thess. 4, 13—18 alapján. Éjjel 10 eislebeni polgár állt őrt a koporsó mellett. A mansfeldi grófok „a nagyon drága, Istentől kimondhatatlan ado­mányokkal megáldott férfiú* holt­testét örömmel megtartották volna a grófságban. De Frigyes János szász* választófejedelem megparancsolta, hogy Wittenbergbe vigyék. Szombaton február 20-án Coelius szt. András templomban Ézs. 51, 1—2 v. alapján búcsúprédikációt mondott. 12 és 1 óra között a ha­lotti menet megindult, beláthatatlan tömegtől kisérve. A két fiatal mansfeldi gróf 50 lo­vassal kisérte a koporsót Witten- bergig. Útközben pedig, falvakban és vá­rosokban, zúgtak a harangok és özönlött a nép, hogy megáldja azt a férfiút, ki Isten kegyelme által Jézus Krisztus egyházát megújította. Február 22-én Luther Márton holt­testét a wittenbergi vártemplomban a szószék melletti sírboltba helyezték.

Next

/
Oldalképek
Tartalom