Harangszó, 1911-1912
1912-02-11 / 16. szám
1912. február 11. HARANGSZÓ 127. más, becsületes maradt, s mert anyja tallérját nem akarta elkölteni legnagyobb szükségében sem: megszokta, hogy kívánságairól le tudott mondani, takarékos lett; fülében csengett otthon mondott pajtásának szava: szerezz, lesz. Igyekezett becsületes mun kával, kitartó szorgalommal megszerezni mindazt, ami kellett neki. így tapasztalta saját magán, hogy az embert nem az a pénz teszi gazdaggá, amit megszerez, hanem az, amit ki nem ad. Erre figyelmeztette őt a tallér, édes anyja szava: tied, el ne költsd. Szokása lett: zsebéhez kapkodni, a tallérhoz, meg van-e még ? A sok fogdosástól szinte meg is kopott már rajta a kép. Bizony elhomályosodott emlékezetében már annak a képe is, aki neki adta egykor a messze erdős hegyek között. Nőtt, vándorló legény lett, sőt meg is házasodott; jómódú leányt kapóit, mert mindenki józan, becsületes ifjúnak ismerte. Jól jövedelmezett a mestersége, házat, szőlőket szerzett, nem is kívánkozott az Alföldről a felső vidékre, melynek hegyeire, erdeire, zsuppos, kéménytelen házaira csak homályosan emlékezett vissza. El nem cserélte volna itteni birtokát talán az egész faluért odafenn a görbe országban. Koronkint hallott hírt édesanyjáról is, testvéreiről is, gyermekkori pajtása révén, aki mint gyolcsos tót sokszor megfordult házánál is, s mikor egy szer elmondta neki a furulya történetét : megbékült szívvel tette az elbeszélés után : hála Istennek, minden jóra fordult. Küldött olykor-olykor édesanyjának egyetmást, hítta látogatásra, hadd lássa, milyen jó dolga lett a fiának itt az Alföldön, hadd ismerje meg feleségét, gyermekeit. Az is izengetett neki a gyolcsos tótokkal. Egyszer- másszor ostyepkát s mást küldött neki s azt izente, hogyha Isten is úgy akarja, meglátogatja. Nem olyan könnyű volt ám akkor útra kelni, mint most a vaspályán; de végre is követte szíve kívánságát az édesanya: lejött az Alföldre, fia látogatására. Szarvas felől közeledett Orosháza felé. Nem győzött csodálkozni a szegény felföldi asszony ezen a furcsa Alföldön, ahol se hegy, se erdő, se kő, hanem csak legelő, sikság, por. Uttalan, legelőkön haladtak a gyol- csosok kocsijai régebbi kerékvágások csapásain, s mikor a távolból, a Vaskapu*) dombjáról meglátszott az oros, ’ / Egy kis emelkedést hínak így, Orosháza es Szarvas között. házi torony, mint homályos ködoszlop, repülni szeretett volna rég nem látott fia felé az édesanya, közibük csapatott a lovaknak, s a kocsisok a nagy türelmetlenségben, mely mindegyikre átterjedt, elkezdtek versenyt vágtatni, csak úgy porzott a hant, a sebesen forgó kerekek nyomán. A gyermeke után sóvárgó anya tízszer is ismételte : meg ne csaljatok, idegent ne mutassatok fiam gyanánt, meg nem ismerem, harminc esztendeje nem láttam, bizonyosan megváltozott. Óhajtotta is, félte is a találkozást. Milyen lett a fia, milyen a családja, hogyan fogadja a gazdag magyar rokonság a szegény tót asszonyt ? Jó módot mutató ház elébe állottak a kocsik, a falu fő utcáján, az udvaron futkostak a gyermekek s az egyik leány lihegve szaladt a konyhába az újsággal: — Édes anyámasszony, felső- országiak álltak meg a házunk előtt. Nyomában siettek be a jövevények s megdobbant a szíve Mihálynak is, mikor a gádorból olyan hang ütötte meg a fülét, ami rég feledésbe ment gyermekkorából támasztott fel lelkében emlékeket; ideje sem volt összeszedni gondolatait, hogy kinek a hangja is lehet az: már beléptek az idegenek, a felföldiek; az anya, a fiú szemközt állottak egymásai. A fiúnak a tisztes, őszülő polgárnak szeme felragyogott, mintha az öregasszony vonásaiban, hangjában, szeme tekintetében rég nem látott édes anyjára emlékeztetőt fedezett volna föl: az anya képzeletében mint 12—13 éves gyermek képe maradt meg fia emlékezete, de a szeme, mozdulata mintha férjére ütött volna ; anya és fiú rossz tréfától tartva, kétség és öröm közt nézték egy pillanatig egymást. Az anya oszlatta el a kétséget, mely szivét majd megszakította : „az én fiamnak a balkarján, közel a vállához lencséje van.“ Örömtől ragyogó tekintettel hajtotta fel a bal kezéről az inge újját a fiú; ő már tudta, hogy ki áll előtte; a következő pillanatban meglátta az anya a lencsét a kar felső részén; örömében elsikoltotta magát, átölelte fia karját és csókolta azt a kis lencsét, amiről fiát magáénak ismerte ; ölelte, csókolta egymást anya és fiú harminc évi távoliét után, féktelen örömmel és hangos zokogással. Az anya tótul, a fiú magyarul hebegett valamit, egyik sem értette a másikat; hanem azért ők is, a körülöttük ösz- szegyülekezett családtagok is megértették a szeretet kitörését és köny- nyes szemmel gyönyörködtek a szívhez szóló kép élvezetében ; kitalálta a konyhába szaladt kis leány is, ki is kiáltotta az udvaron játszó pajtásoknak hamarjában : „Ez az asszony a felsőországi édes öreganyám asz- szony, nektek nincs ám felsőországi édes öreganyátok! “ Irigyelték is érte, meg nem is, — hiszen beszélni sem tud vele. Mondjam-e tovább ? Amint az első öröm rohama elmúlt, feleségét, gyermekeit mutogatta meg édes anyjának Mihály, (bizony, régen volt akkor, mikor Misó volt), megmutatta a teli éléstárt, pincéjét, házatájékát s már estére oda gyűltek a nagy hírre a rokonok és komák is. A szegény tót asszony a sok jónak láttára a kamarában nem győzte bámulatában eleget mondani: „bozse mojl“ A vacsora alatt elmondta Mihály a furulya történetét is, sőt elővette a könyvesből az emlékül gondosan őrzött furulyát s az újjai közé fogta szokása szerint a megkopott tallért is, mintha élete tanulságát foglalná össze néhány szóba, igy szólt: tanuld, tudsz; szerezz, lesz. Gyermekkori pajtása, ki édes anyját lehozta, kezébe vette a jól ismert furulyát s elkezdte rajta régi nótáját kicifrázni s míg azt a két sort keseregte: Ha az erdőt levághatnám, Édes anyám megláthatnám. Mihály gondolata a szülőföld ho- mályosuló képein andalgott, míg szeme édesanyja boldog szemébe tekintett, felsóhajtott a gyermekkori emlékek hatása alatt: jó otthon, — de mire a kis furulya elkeseregte az utolsó két sort, szeme feleségére, gyermekeire, gazdagon terített asztala mellett poharazó sok jó barátjára tekintett s mélyen felsóhajtott: jobb itthon! . . . De sok tótot, németet, rácot gazdagított meg szorgalma után úgy az alföldi fekete föld fehér buzakenyere s tett jó magyar hazafivá, most pedig de sok magyar tagadja meg ezt az édes hazát, káromló szóval, mostoha szívvel I így változnak az idők ! Franklin Benjámin életéből. Ifjúságomban, — beszéli Franklin — elhatároztam, hogy teljes erkölcsi tökéletességre teszek szert. Először azon hibáktól igyekeztem őrizkedni,
