Harangszó, 1910-1911
1911-02-05 / 8. szám
1911. február 5. HARANGSZÓ. 3. oldal. nekik a vallás kigúnyolása. Mások pedig velük nevettek, mert úgy gondolták, hogy tartoznak ezzel a királynak. Csak Ziethen ült a helyén mozdulatlanul. Egyszerre csak felkelt, odalépett a király elé, mélyen meghajtotta magát s bátor hangon így szólt: »Felséges királyom jól tudja, hogy soha semmiféle veszedelemtől se riadtam vissza s ha kellett, mindig kész voltam életemet hazámért és királyomért kockára vetni. Ez a kötelességérzet még most is él bennem. Ha szükség lesz rá, bármikor odateszem fejemet Felséges Uram és Királyom lába elé. Tudom, hogy mivel tartozom királyomnak. De van egy, ki fölötte áll a királyoknak, a ki mindenkinek parancsol, a világ megváltója, ki ártatlan vérével sajátjává tette az emberiséget. És én nem engedhetem, hogy az én Krisztusomat kigúnyolják és kinevessék; hiszen ő benne van az én hitem, bizodalmám, életemben, halálomban reménységem. Ez az erős hit tette hatalmassá Felséged hadseregét, ez lelkesítette küzdésre és ez vezette győzelemre. Ha Felséged lerombolja a vallásos hitet, akkor lerombolja egyszersmind országa boldogságát és jólétét. Igv áll ez a dolog! Bocsássa meg Felséged bátor őszinteségemet !... “ Mikor Ziethen elvégezte beszédjét, halotti csönd feküdt a szobára. A jelenlévők alig mertek a királyra tekinteni. De annak arcáról eltűnt a gúnyolódás és nem látszott a haragnak árnyéka se. Mintegy bocsánatkérőn nyújtotta oda az ősz Ziethennek kezét, a másikat pedig a vállára tette, majd igy szólt: „Óh én boldog Ziethenem 1 Bárcsak én is igy tudnék hinni! Csak ragaszkodjék ezután is szilárdan hitéhez, ígérem, hogy többet nem történik meg !... “ Jóllehet csak az ebéd közepe táján jártak, mégis a király felkelt s végét szakította a lakomának. Egy kézintésére vendégei mély meghajlással távoztak. De mikor Ziethen búcsúzott, a király szeretettel megfogta karját és igy szólt: „jöjjön velem az én belső szobámba!... ‘ Hogy a király mit beszélt az ő hű generálisának, ki az igazságot kevés perccel előbb olyan keményen és mégis olyan mély hódolattal meg merte mondani, senkise tudja. De mindannyian tudjuk azt, hogy Ziethen becsületesen, férfiasán teljesítette kötelességét Isten iránt. Nem hallgatott akkor, mikor a hallgatás bűn lett volna, hanem meg merte mondani meggyőződését még koronás királyával szemben is. Azt is tudjuk, hogy a király mindvégig szerette, tisztelte Ziethent s mindig meghitt barátai közé sorolta Bizonyára érezte, hogy valamit köszönhet az ő vitéz generálisának, nemcsak harctéri győzelmet, hanem többet, sokkal többet, azt az igazságot, hogy az Istent félni, a vallást becsülni kell, s azt a kötelességet, hogy ezt a kettőt meg kell védeni még akkor is, ha bíbor palástba öltözött király a támadó. Elment valaki ... Elment valaki... Itt hagyta búban Zokogó párját. Itt tudott hagyni Ennyi kis árvát. Anyátlan árvát! Elment valaki... Itt tudta hagyni Édes otthonát, S elvitte ennek Minden melegét, Minden mosolyát. Elment valaki... Bucsuzás nélkül, Mint egy idegen. Üres a hajlék, Úgy vár hidegen, Némán, ridegen. Elment valaki... Messze, nagy útra Többet meg se tér. Fehér arcára Hidegen borul Gyászos szemfedél. Szalay Mihály. Anya a fiához. — Egy régi leveles-ládából. — Egy régi leveles-ládából kiszóródott néhány sor irás. Fölszedtem és megnéztem : egy anya irta a fiának. Olvasgattam lassan-lassan, betüről- betüre, sorról-sorra. Mire odaérkeztem az utolsó írásjegyhez, megtelt a lelkem édes érzéssel, a szemem meg harmatos könnyel s arra gondoltam, kinek nevét imádkozva mondogatjuk, kinek szivét sírunkon túl is áldva áldjuk: az édes anyára. Mert bizony csodálatos dolog az, hogy a nagy emberek édes anyja rendesen tiszta-lelkű, nemes szivű 5 dolgozni rogyásig reggtöl be az éjbe... ... Lenni a bánya mélyén, sötét éjszakában, Hol a halál ott jár a munkás nyomában: — Hányszor jut eszembe falum szép határa, És a kalász-tenger, az az aranysárga! A vadvirágos rét s rajta futó patak, Melynek füzes partján delenként vártalak; Az a karcsú torony, melyből csöndes éjjel Imás harangszó szállt zsongva szerteszéjjel.... Az a kicsi kunyhó, az a puha fészek!.... ... Mi voltam én akkor ? bolond avagy részeg, Mikor otthagytalak kalácstermő földem, Hogy itt kenyérhéjra csorogjon a könnyem!? — Az aranyat, kincset nem ez a táj adja, Hanem a magyar föld dús fekete hantja: .— Minden áldott este az az imám vége: Segíts haza Isten, szép hazám földére! — így megy az én sorom édes feleségem; Könnyben a nappalom, munkában az éjjem. ... Ezt a pár forintot — verejtékem ára — Használd föl kenyérre és tiizelőfára. — Aztán kérve-kérlek: küzdj tovább a gonddal, Hazatérve, könnyed felszáritom csókkal. Szegény kis fiamnak és beteg anyámnak El ne mondd bús sorát apjának, fiának. Mondd nekik, jól vagyok, mondd, már útra keltem Áldjon meg bennetek a jóságos Isten! — * így ír Balog András, s míg levelét zárja, Zokogó sóhajt hord künn a szelek szárnya: — Hiába küldesz már pénzt kenyérre, fára!... Jó lesz szemfedőre, koporsódeszkára!... — * * * * Vége következik.
