Harangszó, 1910-1911
1911-08-27 / 23. szám
1911. augusztus 27. — Tudom én, mit csinálok. Kezesnek hivott az a három atyafi a takarékba. Mondok nekik, ha fizet mindegyikük tiz-tiz koronát és áldomásról is gondoskodnak a Bodzafában, akkor aláírok a váltóiknak. „Szívesen fizetünk.“ — mondták azok. „No ha szivesked- nek a fizetéssel, akkor én is szives- kedek az aláírásommal“ — mondtam nekik. így kerestem biz’ én ezt a pénzt. — De ez csak ma volt. Mikép’ lesz máskorra? — jegyezte meg ismét aggodalommal a Borcsa asz- szonyság. — Ne busulj, ha mondom, mig engem látsz 1 Biztositlak, mások is megkeresnek, mert semmi sem olyan kelendő manapság, mint a jó kezes. Én pedig jó vagyok: van szép házam és öt hold földem. Mondd, melyik városunkbeli mesterember dicsekedhetik ezzel ? Egyik sem. Koldus mindannyi I Másnap megjelent nálukBedi József, a segédjük. Egy iv teleirt papirt szorongatott a markában. — No, mi az, Jóska ? Könyörado- mányt gyűjtői?... Vedd el tőle, asszony az aláírási ivét s irj alá neki tiz fillért; — gúnyolódott Kotor Péter. — Nem az asszonyságnak, hanem Kotor urnák kell ezt aláírni. Ebben vannak mindazon pontok felsorolva, melyeknek elfogadása esetén munkába állunk. Húsz munkaadó már alá is irta; — mondta az iparos segéd. — Add ide hát, hadd olvassam el, mik azok a pontozatok? Bedi József átnyújtotta az iratot. S Kotor Péter amint bele pillantott, elszakította. — Ezt hát nem fogadom el! — Ne tessék elszakítani! — kiáltott rá rémülten a cipészsegéd, — hisz már egy sereg aláírással van ellátva. Késő volt már az intelem. Kotor Péter nagy restelkedést, megbánást színlelve mentegetőzött: — Ejha, nem is vettem észre. Azt hittem, csupán nekem szól az egész irás. De miért is nem tudtál előre figyelmeztetni! Úgy restellem a dolgot, hogy most újra le kell írnotok és be kell járnotok azt a húsz házat aláíratás végett. Aztán lehet, hogy egyik-másik meg is bánta már, hogy aláírta s nem fogják újra aláirni. Bedi József kékült, zöldült ijedelmében. Mit fognak ehhez szólni a szakszervezetben ? — No azért ne keseregj öcsém. Menj vissza az egyletetekbe s Írjátok % HARANGSZÓ. le újra. Holnap aztán ismét elhozhatod hozzám, lehet, hogy gondolok addig valamit; — vigasztalta Kotor Péter a sztrájkolót. Következő nap csakugyan megjött a peckes járású, vékony dongáju segéd, hozta az újra leirt pontokat. Most azonban az előző tapasztalat folytán nem adta át. — No hát, miért nem adod a kezembe, hogy elolvassam, mi a ki- vánságtok! — Majd inkább felolvasom Kotor úrnak. — Ej, sose olvasd. Nem szeretem a te kappan hangodat hallani. Különben tudd meg, hogy én más feltétellel és fizetéssel vissza nem fogadlak, sem uj segédet nem fogadok, mint amilyennel eddig dolgoztál nálam. Inkább fennhagyok a mesterséggel. Ha van pénzed, meg is veheted tőlem az összes műhelyi felszerelésemet; s ha tetszik, nem is kell a műhelyemből kimenned, felvehedet bérbe. — Nem tréfál, Kotor úr? — Isten bizony, igazat mondtam, öcsém. Bedi József kicsi, kerek arca kiderült erre, mint a pünkösdi rózsa s úgy elrohant, hogy még köszönni is elfelejtett. Iramodott először is a szak- szervezetbe, vissza adni az aláírási ívet. Onnét éppen olyan rohammal az Arany János utcába került át s egy alacsony zöld zsalus házba vette be magát. Égy kis leánnyal és annak szülőivel akadt ott megbeszélni valója, melynek eredményekép’ másfél hó múlva már mint fiatal házas májszter úr dolgozott Kotorék műhelyében, melyet tudniillik bérbe vett föl. Kotor Péter pedig ezentúl teljesen a pénzügyi műveletekre adta a fejét. Ugyanis eljárt a takarékpénztárba boldog-boldogtalannak tíz korona napi díjért és két porció malac pecsenyéért kezeskedni, a mikor természetesen egy liter bor is hozzátartozott. Az egyik porció pecsenye Borcsa asszonyságnak lett mindig félretéve. Kotor Péter nem csak az új kölcsönök felvételekor, hanem azok minden meghosszabbítása alkalmával is megkövetelte a járandóságait, miért is többen megsokalták a nagy kezességi adót s a váltó lejártakor feléje sem néztek a takarékpénztárnak. A takarékbeli urak pedig ott keresték a pénzüket, ahol megtalálhatták. így aztán azok a pecsenyés váltók las- sankint rá szállingóztak a Kotorék 1 lázára és földbirtokára. Végre annyi került rájuk, hogy teljesen elborították őket. 3. oldal. A büszke, ősi tűzfalas ház szörnyen megboszankodott ezért a hűtlen gazdájára s egy napon arra ébredtek fel Kotor Péterék, hogy kikergette őket magából. Ellenben befogadta örökös gazdájának a szorgalmas Bedi József cipészmestert és ifjú nejét. Borcsa asszonyság jól táplált, barátságos képén mogyorónyi könnycseppek gurultak végig. — Ne búsulj asszony, míg engem látsz ! — vigasztalta az élete párja. — Beiratkozom még ma a szakszervezetbe : dolgozom segédkép’. Kinek van jobb dolga a mai világban, mint egy szakszervezeti segédnek ? I A beiratkozás megtörténte után barátságos hangon köszöntött be a volt segédjéhez: — Szervusz, Józsi testvér . . . Tudod-e mi újság? Beléptem ma én is a szakszervezetbe. — Elhiszem! — hümmögte Bedi, mialatt nagy elkeseredéssel igyekezett egy cipőtalpat fél centiméterrel szélesebbre kalapálni. — Hát mit szólnál akkor Józsi, ha hozzád jönnék el segédnek? Bedi József igen fanyar arcot mutatott erre, mintha csak a foga fájt volna. Azonban nem sokat himezett- hámozott, nyíltan vallomást tett az elvéről: — Tudja mit, Kotor úr ?! Megmondom én csak az igazat. Fogadást tettem, hogy semmiféle szakszervezeti, szociálista népet nem fogadok föl. Ha nem kapok mást, dolgozok magam inasokkal. Az kellene még csak, hogy a segédek parancsoljanak nekünk — mestereknek. .. Egyetemes papság. Irta: Bándy János. II. Az elmondottakhoz még néhány példát fűzök. 3. A mezőn keresztül vezet az utad egy gyalog utón át a saját földedre. Utmentedben gulyás gyermekek mellett haladsz el, kiknek egyike, — mivel tehene a szomszéd füvébe harapott — megfogja annak farkát és kergetés közben irgalmatlanul dögö- nyözi a kezében levő húsánggal annak oldalát. Ha ezt látod kedves olvasóm és szótlanúl tovább haladsz, mert azt gondolod, hogy nem a tiedet üti, akkor nem vagy pap; de ha megállsz és komoly tekintetedet a gyermekre irányítod és megmagyarázod neki, hogy váljon melyik az oka annak,
