Harangszó, 1910-1911
1911-07-30 / 21. szám
2. oldal. vargának, rendesen mindennapi munkája közben, ott szegényes műhelyében támadtak a legnemesebb gondolatai. Evangéliomaink meg arról tesznek tanúságot, hogy Krisztus az ő gyönyörű hasonlataihoz a gondolatokat leginkább abban az ács műhelyben szerezte, ahol atyja oldala mellett ifjúkorában a munkában fáradozott. Gondoljunk csak a hegyi beszéd utolsó szavaira : „Valaki hallja éntőlem e beszédeket és azokat megtartja : hasonlítom azt a bölcs emberhez, ki az ő házát építette a kősziklán.“ És hogyan példát adott Krisztus különösen a nőknek, hogy a legköznapibb tárgyak is nemes, istenfélő gondolatokat ébreszthetnek az emberben, mikor az istenországáról : a tökéletesség országáról szóló gondolatai a kovász, a gyertyatartó, az elveszett kis pénzdarab, az ó és új posztó szemlélése közben jutnak eszébe! Ebben az értelemben lehet a munka isteni szolgálat, a tökéletességre vezető és nevelő iskola. A munkának ezt a nemesítő hatását tapasztalhatja magán minden komolyan dolgozó ember. A munka tanítja meg az embert önuralomra, mert bármiféle dolog csak úgy sikerülhet, ha teljesen átadja magát annak az ember; a munka tanit meg türelemre és nyugodtságra, mert a türelmetienség és a nyugtalanság olyan munkatársak, amiket semmiféle dologra sem lehet használni; a munka tanít meg őszinteségre és becsületességre, mert a csalás és ámítás minden munkánál megboszulja magát; a munka tanít meg alázatosságra, mert minden dologban érzi az ember a maga gyarlóságát ; a munka tanít meg szeretetre, mert munkaközben elfelejti az ember a maga kicsinyes bajait és csak munkájára gondol, amivel pedig embertársainak tesz szolgálatot. így neveli a munka az embert tökéletességre, így lesz az valódi isteni szolgálattá. Csak az a baj, hogy igen kevés ember van, aki munkáját ezért az igazi önszeretetért végzi és azt a tökéletességre nevelő iskolának tekinti, — de azért mégis van ilyen ember is . . . ... A múlt hetekben egyik hívemet látogattam meg, aki nagy kedvvel és szorgalommal űzi a méhészkedést. Mikör méhesébe beléptem, a falon egy verset pillantottam meg, amely arról szól, hogy a méhektől szorgalmat, hazaszeretetei és testvéri indulatot tanulhat az ember. A gazda HARANGSZÓ. azután elbeszélte, hogy mikor az előző napon a községben egy sok- gyermekes fiatal anya meghalt, akkor ő méhésébe belépve épen azon gondolkozott, hogy a szegénységben levő családnak nyújtson-e segítséget. Szeme eközben megakadt a versnek utolsó sorain, amelyek a testvéri szeretetre buzdítanak és azonnal kész volt szivében a nemes cselekedet elhatározása. — Én úgy gondolom, hogy ez az ember munkáját össze tudja kötni az igazi önszeretetnek: a tökéletességre való törekvésnek a gondolatával és úgy gondolom, hogy ennek az embernek a kedves foglalkozása az Isten előtt is kedves szolgálat ! . . . . . . így lesz — a költő szavai szerint: „Munkásság az élet sója, A romlástól mely megója! “ Zongor Béla. A cipó. (Példabeszéd gr. Haller János után.) Nincs szebb, mint a vándorélet, Ma itt, holnap máshol ébred, S víg kedvét a vándorlónak, Falun, tanyán kóborlónak Nem szegheti semmi meg. — Semmi, csak ép’ a gyomor, Mert e testrész oly botor: Jobb szeret jól megterhelve, Mint ha terhet nem cipelne. Biz’ a három vándorló — Értsd meg, háromról van szó, — Mi tagadás, szörnyen éhes, S a legravaszb, a vén korhely, Emígy fogott a beszédhez: .Egy cipónk van, de e’ még Félfogunkra sem elég; Egyetértést én nem rontok, Hanem, fiúk, egyet mondok : Dőljünk le itt az útfélén, S kinek álma legkülönb lesz, Egész cipó azé legyen!“ Az indítvány igen tetsző, Hisz magyar volt mind a kettő, Már pedig, ha álmodni kell, Versenyre ki —, elhigyjétek I Egy magyarral senki sem kel. Elalusznak, álmodoznak, Vagy mit mondok, a kettő csak, A harmadik alig várja, Szempilláját A két társa, hogy lezárja. „Szép cipó Mint a hó, Egy-kettő; Jer elől“ 1911. július 3Ö. Bekeblezi hopp ! ott nyomba ! S mint ki dolgát jól végezte, Merül ő is mély álomba. A nap lassan aláfordúl, Most a gyomruk egyet kordúl: „Talpra fel! Álmát ki-ki mondja el !u Szólt az egyik: „Én lent jártam a pokolba’, Thűh I Az ördög de goromba ! Rám förmedtek, rám rivaltak: „Jer lisztlopó, jer közelb csak! Te, ki gazdád parancsára, Élést loptál véka számra, S megcsaltad a szegény embert, Nos, hát méltó jutalmát leld!“ Kiszedték a belső részem, S kibéleltek, tele tömtek, Tüzes korpával egészen, „Végem! Vizet I“ „Ha csak víz kell, Nosza, itt e sajtár, hajtsd fel!“ Haj, de milyen gonosz tréfa! Választóvíz volt a habja, S a torkom véresre marta. Ez még semmi I Akkor fogtak, Egy malomkő alá nyomtak, S elitéltek, hogy száz évig Ott lapuljak, nyomorogjak.“ Szólt a másik : „Álmomban egy fényes angyal, A kezében liliommal, Megszólított: „Jó, hogy lellek I Hát éhezel, szegény gyermek ? Pedig özvegyét gazdádnak Félévig ingyen szolgáltad. Jer velem a menyországba! Angyalokkal márts egy tálba! “ Mentem. A szemem káprázott, Pástétomot és tortát ott Annyit ettem, mennyi kellett, S pint számra állt Tokaji az étel mellett. A jó angyalt meg is kértem, Hogy adjon az útra vélem, De szelíden válaszola: „Nem térsz te már vissza soha, Hanem itt maradsz az égben.“ „Nos, vén bajtárs, halljuk most már, A te álmod milyen légyen I “ Ez pedig szólt: „Hát egy angyal hozzám is jött, Mély álmomból csak felköltött, Félig ébren tétováztam: „Hol vagyok ? Hol két hű társam ? S szólt az angyal bússzelíden, Könny rezgeti a két szemében: „íme, itt egy tükör nézz bel* S szörnyű! A pokol mélyébe’ Száz évre akkor ítéltek. Pajtás, mennyit sírtam érted I Más tükröt vett elő rája, S feltűnt a menyország tája : Pazar terem, dús lakoma,
