Harangszó, 1910-1911

1911-07-16 / 20. szám

2. oldal.

HARANGSZÓ.

1911. július 16.

nek dolgaival, a vallás kérdéseivel munkaközben foglalkozni nem tudnak vagy legalább nem jut az eszükbe. Mikor most az aratás idején kezébe veszi kaszáját a földműves, akkor elhangzik ugyan ajakán: „Jézus,

segíts!“, de vájjon a nap terhei és hévségei között jut-e eszébe, hogy az Isten jóságára gondoljon?

Hogy manapság a munkások közül annyian elfordulnak a vallástól, annak oka aligha abban van, hogy ne volnának lelkiszükségeik, mint inkább abban, hogy a munkát és a vallást nem tudják egybekapcsolni. Talán ez nem volt olyan nagy baj a régebbi időben, mikor az embereknek sokkal több volt a szabad idejük, mit áhitatoskodásra fordíthattak, de most, mikor mindenki azon panaszkodik, hogy szorgos a munkája, kevés az ideje, — most csak két lehetőség van: vagy kiszorul a vallás a mindennapi életből, vagy munkaközben kell a vallással többet foglalkoznunk. Mintha annak a régi időbeosztásnak : „imádkozzál és dolgozzál“, közelednék az alkonyatja és mintha az az új időbeosztás lenne lassanként uralkodó: a munka imádság, isteni szolgálat. Ha a mi reformátorunk azt mondhatta, hogy aki jól imádkozott, az munkájának a felét már elvégezte, akkor talán megfordítva is igaz a dolog: aki jól dolgozott, az elvégezte imádságának felét... A munka tehát isteni szolgálat. Hogy mi teszi igazán azzá, arról e hasábokon más alkalmakkor lészen szó. Zongor Béla.

Versek.

Irta: Pohánka Margit, a váci siketnéma- intézet volt növendéke.

Jelige- Én semmit sem hallok A világ zajából,

Ebból az örökös Vásári lármából.

Enyém a csend, — álmok, Eszmények világa;

Száz hangot csalsz belő Költészet bűbája.

Harangoznak . . .

Harangoznak, harangoznak temetésre, Ugyan, ugyan kit visznek a temetőbe ? Elköltözött lelkét kinek,

Vajh kinek siratja

Kis városunk templomának

Szomorúan csengő-bongó,

Ezüstös harangja ?

Kis templomunk harangjának a csengése Ha eljutna csak egy percre a fülembe:

Én előttem mintha, mintha

Vígalomra szólna; >

Mintha nem is a temető

Új lakóját kísérnék

Örök nyugovóra.

Sorstársaimhoz.

Mi semmit sem hallunk a világ zajából, Ebből az örökös vásári lármából.

A mi ösvényünkön Nem hangzik madárszó,

Nincsen sok virág;

A mi világunk egy külön csendes, Küzdelmes világ.

De sohsem is ejtve zokszót, hazug könnyet, Előre, a munka töltse be életünket!

Óh mert akit elfognak Gyáva csüggedések A lét harciban,

Nem tűr, nem remél:

Közülünk csupán az boldogtalan.

Ott abban a kertben ...

Ott abban a kertben

Mindörökké gyermek mért nem is lehettem ? Szép tarka remények épülő várához Követ köre rakva,

Bohó észszel újabb, színesebb, merészebb Álmokat alkotva,

És minden tavaszszal lesve kinyílástok,

Ti lombos juharfák, ti almavirágok!

Ott abban a kertben,

Szép tündérálmomat abban szövögettem. Minden kicsi szálát széttépte az Élet S ridegen elhányta.

Volt., nincs., elfeledték. Nagy sivár üresség Maradt csak utána.

Elmesélni is már csak ti tudhatnátok, Rózsaszínbe játszó szép almavirágok!

Bencze András kezessége.

Irta: Csite Károly.

Kónya Gyuri hegyháti levélhordó postai értesítést adott be Bencze Andrásékhoz.

— Jó napot adjon Isten, Kati néni. Tessék ez a kis cédula.

Kati néni bámulva forgatja kezében a kis papírlapot:

— Micsoda furcsa levél ez, te Gyura.

— Nem levél ez, Kati néni. Ebben csak értesítik az András bácsit, hogy ajánlott levele jött a postára. Azért ha megjön a szántásból, menjen el ezzel a postamester úrhoz, megkapja attól a levelet.

Kati néninek teljesen megzavarta ez a szokatlan levél a lelki nyugalmát. Máskor is jött neki levél, de azt azonnal kézbe adták. Minden bizonnyal valami veszélyt rejteget magában, azért nem merik azonnal átadni. Az Andris gyermek tehetett ismét valami rossz fát a tűzre, aki ugyan, mióta cipész legényből pincérré vedlett át, Endrének írja magát. Szegény Kati asszonyt már a rossz sejtelem is sírásra fakasztja. Oh miért is nem tud már haza jönni az az ember a szántásból. Mennél nehezebben várja, annál későbben

kerül haza. Remegő szívvel mondja el neki estén a dolgot, amint végre- valahára haza hajt a marhákkal.

— No, ha annyira féltik a hitvány levelüket, tartsák meg maguknak — mondja makacsul megkötve magát András gazda. Kati asszony azonban annyit sir-rí előtte, míg végre elballag a postamesterhez.

— Honnét jöhetett az a fene levél, téns ur ? — kérdezi az udvaron csibukoló postamestertől.

A kérdezett előbb megkorholja az atyafit, hogy ily későn jött a postára. Neki nem kötelessége a hivatalos időn kivül leveleket kiadni. Csak aztán mondja meg, hogy a szomszéd városi takarékpénztárból jött az ajánlott levél. Még pedig váltó-óvás értesítést tartalmaz, mint a borítékon jelezve van.

— Hát akkor nem is köll — mondja András gazda.

— Mit beszél ?! — mordul reá a posta embere.

— Azt mondom, hogy nem fogadom el a levelet, mert nekem semmi dolgom nem volt és nem is lesz a takarékokkal.

— Ne beszéljen olyan bolondokat I — kiáltott rá indulatosan a postamester s annyira hadonászott András orra előtt a csibuknyéllel, hogy az hátrább húzódott, nehogy még leüssék helyéről azon érzékeny testrészét. — Még olyan ostobaságot is lehet mondani, hogy a kendnek küldött levelet nem fogadja el!

— Hát ha nem kell, akkor minek fogadjam el?

— De el kell fogadni, érti ? I

— Szeretném azt látni, hogy ki tudna kényszeríteni engemet arra, hogy elfogadjam azt, ami nekem nem kell.

— Hát az adófizetést meg a fogfájást minek fogadja el? Tudom, hogy az is úgy kell kendnek, mint a kutyának a bot I

— Az egyik se levél — jegyezte meg a makacs Bencze András s ott hagyta levelével az indulatoskodó postamestert.

Két hét múlva egy csomó irás jött neki a törvényszéktől. A jegyző ur küldönce vitte a házához.

— Nem kell nekem, mondd meg Miska a jegyző urnák, hogy nem fogadom el, — makacskodott ismét az atyafi.

A jegyző azonnal magához hivatta.

— Ne bolondozzék Bencze András. Hisz’ ez a takarékpénztár vál