Harangszó, 1910-1911

1911-06-04 / 17. szám

1911. június 4.

HARANGSZÓ.

3. oldal.

— Meg ne mondjátok, lelkeim, az anyjának, hogy sirt a gyermek, mert rossz jelnek veszi.

De csak a keresztvíz alatt ne sírjon teszi hozzá Siposné, mert izgága ember lesz egész életében.

Ilyen balga babonás hitet, sajnos, még ma is találunk némelyik vidéken. Ideje volna, hogy vége szakadjon.

Eközben eljutottak a papiakhoz. A tisztelendő ur szeretettel, nyájasan fogadja őket, mint mindig. Elkérdezi mind a három család ügyét-baját. Majd az újszülöttre is rákerül a sor.

— Ejnye de derék nagy, életrevaló ez a csemete! Ugy-e hu? kérdi a tisztelendő ur.

— De az ám! feleli büszkén Tel- kesné. Négy lányt hoztunk már ide szegény Balogéktól, illik is már egyszer, hogy fiút kaptunk.

— No csak a jó Isten adjon neki erőt, hogy olyan ember legyen belőle, mint az édesapja. Szép, barna gyerek szakasztott az apja formája.

így biztatja, vigasztalja őket lelki atyjok, míg együttesen a templomajtóhoz nem érnek a gyermekkel. A templomajtóban Telkesné veszi át Si- posnétól a gyermeket, hogy ő tartsa a keresztelő vízre. Vargáné meg hazafelé fogja vinni. így osztották be maguk közt a szép tisztséget. De még megegyezni tudtak, hogy ki hozza, ki vigye, ki tartsa, ez volt ám a nagy munka! Végre egy kis csöndes neheztelés árán mégis csak megalkudtak.

A tisztelendő ur szép beszédet mondott. Szívhez szólóan prédikálta Krisztus szavait: Valaki egy ilyen gyermeknek gondját felveszi az én nevemben, nekem veszi fel gondomat. Még könny is gyülemlett a jó kereszt- szülők szemébe. Meghatva és hálálkodva jöttek ki a templomból.

Eddig még ékesen és szép renddel történt volna minden. De midőn beírás végett újra a tisztelendő ur szobájába kerültek népeink, ekkor esett meg a baj. Nagy baj, igen nagy baj.

Beirás után ugyanis tisztelendő urnák szent fáradságát megfizetendő odamegyen elsőben is Siposné asszonyom az asztalhoz és ősi szokás szerint leteszi a komagarast, osztrák értékű két krajcárokban. Hasonlatosképen odamegyen Telkesné asszonyom is és azonságosképen lété zen ugyanannyit. Megyen vala pedig Vargáné asszonyom is. Már én nem tudom, hogy esett, mint esett a dolog, de megesett. Uramfia! egy valóságos fehér fényes tizkrajcárost tesz ki az asztalra és mint a ki jól végezte dolgát, odábbmegyen.

Siposné, Telkesné összenéznek és szájukat felbigyesztve ugyancsak bo- szus pillantásokkal méregetik hol a tízest, hol a megtévedt merész adakozót. De nem szólnak és szájukat meg nem nyitják vala.

Szegény Vargáné semmi nagyobb bűnét nem sejtvén, elbucsuzkodik a a tisztelendő úrtól és karján a gyermekkel útnak indul. Siposné, Telkesné közreveszik, úgy mennek. Ezt még a szokás kedvéért megteszik vele, noha nem érdemli. Egy árva szavuk sincs hozzá, hanem ők maguk Var- gánét egy kissé előbbre bocsátva, ennek háta mögött beszélgetnek össze, hogy ez valamikép magára ne vegye a megszólítást.

Vargáné észreveszi komatársainak duzzogását, de nem érezvén magát bűnösnek, úgy tesz, mintha mit sem látna. Ő meg hát a bábaasszonnyal ereszkedik beszédbe.

Mikor aztán már egészen közel jutnak Balogék házához, hol a paszita vár rájuk, mégis csak megáll egy percre és erősen szemükbe nézve az asszonyoknak megkérdi:

— De hát micsoda bajuk is van kelméteknek én velem ?

— Mintha bizony nem tudná! mond Siposné kurtán.

— Hát illett az kelmédtől ? támad rá Telkesné is.

— Nem én, igazán nem tudom, mért haragusznak kelmetek, — mondhatta Vargáné őszintén.

— Hát mit bujtogatja kelmed ellenünk a papot! — vetette oda haraggal Siposné és sarkon fordulva beperdült a kapun.

Telkesné nyomban követte. Szegény Vargáné pedig hüledezve, ál- mélkodva, mint aki nem érti a dolgot, szomorúan ballagott be utánok a gyermekkel.

Mi megmondhatnék neki, hogy az a tizkrajcáros fehér pénz volt a bot- ránkozás köve ott a garasok mellett.

* *

*

„Hagyjatok békét neki, miért háborgatjátok őtet ? Jó dolgot cselekedett.“ Én azt hiszem, eme zúgolódó asszonyi tanítványokkal szemben ma is így kelne valaki a szegény jó Vargáné asszony pártjára, ha még itt járna közöttünk.

Ebben a derék asszonyban volt jóakarat és egy kis jobb érzék. Valami belső hang azt mondta neki: annak a jó tisztelendő urnák, aki annyi iskolát tanult itthon és külországban, az a garas mégis csak kevés és nem méltó jutalom a fáradságáért

mai napság; adj hát neki legalább egy tizkrajcárost, hiszen ezzel sem erőlteted ám meg magadat felettébb.

Bizony, édes leikeim, idejét múlta ma már a komagaras. Másként illő ezért a lelki atyát kárpótolni. Rendezni kell valahogy a stóla ügyét.

És a komagarassal együtt van még az eklézsiákban több más Ízléstelen régi szokás is, amelyek ezelőtt száz esztendőkkel talán megjárták, de a művelt emberek fejlettebb ízlése ma már megbotránkozik rajtok.

Láttam már például templomainkban ízléstelen képeket, feliratokat, címereket, az oltáron rikító cifra művirágot egész halommal és formátlan csorba szent edényeket, csillárt pápis- tás vörös örök lámpával vagy szagos és veszedelmes petróleum világítással. Hallottam elnyujtogatott és elcikor- nyázott kinos_ éneklést nyekergő, kehes orgonával. És hány illetlen szokás van néhol keresztelésnél, temetéskor, gyónáskor, templombaj övét és a lármás kimenetelkor. A tisztelendő úr szeretné ezeket mind megszüntetni, de népünk ragaszkodik hozzá csupa hiúságból vagy makacsságból.

Azt mondják, a nőknek finomabb ízlésük van. És most már faluhelyen is alakulnak nőegyletek. Nem volna-e szép az, ha a jó ízlés nevében a szent harc éppen ezekből indulna ki? Legyen a nőegylet egyházi szépítő egylet is.

Azért, édes lelkeim, csak bujtogas- sátok, de ne a papot, hanem az asz- szonyokat, hogy a komagarassal együtt minden ósdi ízléstelenség is eltűnjék az eklézsiából.

így még haszna is lesz ennek a históriának, melyben az a legérdekesebb, hogy valósággal megtörtént. De nem mondom meg, hogy melyik gyülekezetben.

Parsy Andor.

A tisztaságról.

A tisztaság ellenkezőjének a fogalmát egy német professzor így határozta meg : piszok mindaz, ami nincs helyén. Szerinte minden rendetlenség a szobában, konyhában, udvaron tisz- tátalanságot jelent. Aki szereti a rendet, az szereti a tisztaságot úgy magára, mint környezetére vonatkozólag. Mint mindennek, úgy a tisztaságnak is van határa, mértéke. Ezt a határt megszabja a mód, az egyéni ízlés, a műveltség. Mód, rang és tisztaság azonban nem mindig található együtt. Akárhány vagyonos háznál a leg-