Harangszó, 1910-1911
1911-05-14 / 15. szám
I. évfolyam. 1911. május 14. 15. szám. t L ÁJ O S WSPtÁP, Megjelenik minden második vasárnap. Kiadja a dunántúli egyházker. evangéliumi egyesület. Szerkeszti K A P 1 BÉLA ev. lelkész. Előfizetési ára egész évre 1 kor. 60 fill. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére Körmendre (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is. Istenben való bizodalom. Az új énekeskönyvből. Dallam : Légy csendes szívvel, légy békével. A mélységből küldöm sóhajom, Irgalom Atyja, nagy Isten, Nehéz kereszt nyom: a fájdalom S ki segélne, senki nincsen. Mint magános fa a pusztába, Melyre sújt az égnek villáma, Elhagyott lettem. Sírva törlőm omló könnyemet, Ajkamon bús panasz fakad. Mért késik Uram védő kezed, Mért fordítod el arcodat ? A porba hullva imádkozom ; Csak Te tőled jöhet oltalom, Halld meg fohászom. Méltán sújtasz, tudom, vessződdel, Sokszor vétettem ellened. De a tört szívet keservével Oh Uram, Te el nem veted. Légy irgalmas, esdve imádlak, Míg megáldasz, el nem bocsátlak. Hozzád vonz hitem. Jézus, szenvedők hű gyámola ! Te nyújtsd a vigasz balzsamát. Ha fáraszt a gond nehéz útja, Biztasson töviskoronád. Kelts lelkemben új erőt, reményt, Oszlasd búmnak zordon éjjelét. Teged vár szívem. Míg harcomat itt bevégzem, Vezéreljen Te Szentlelked, Mely bűntől óv s bár setét egem: Csüggedni soha nem enged, b ha eljutok a sír partjára, c i ^ telkemet dicsőbb honába : b légy üdvösségem. Gyurátz Ferenc, püspök. A haliéi erdőben. 1911. ápr. 23. Husvét után az első vasárnap délutánján kifelé özönlött Haliénak, ennek a több tekintetben nevezetes, nagy, német városnak lakossága, hogy Saale folyó ágai közt elterülő szép szigeten s az azon túl levő erdőben a természet megújulásában gyönyörködjék és a hétköznapi gondok után üdülést keressen. A mi kis magyar társaságunk csak akkora volt a hullámzó tömegben, mint a Saale habjaiban tova úszó parányi falevél. Négyen voltunk s magyar beszédünk elárulta, hogy ép úgy nem tartozunk a tömeghez, mint az a falevél a folyó hullámaihoz Megtudtuk, hogy ötödfél órakor istentisztelet lesz az erdőben, azért siettünk kifelé. Amint beérünk az erdőbe, trombitás zenekar hangjai csapódtak felénk, egyszer erősebben, máskor elhalóan. Azt hittem, katonazene mulattatja a közönséget s ezért még messze lesz az istentisztelet helye, ahova ez a zaj nem hallik oda. Megyünk tovább s az úthoz közel egy emelkedettebb helyen sok népet láttunk a karcsú fenyőfák között. Onnan szállnak felénk a zenei hangok. Már azt is halljuk, hogy a trombiták harsogásába a sokaság hangja vegyül. Nem katonazene ez, nem világi dal ez, hanem egyházi ének. Itt tartják az istentiszteletet. Már sokan vannak a hallgatók s egyre jönnek, akiket vagy a belső vágy, vagy az üres kíváncsiság hajt ide, hogy részt vegyenek az ájtatos- ságban, vagy megértve, miért e gyülekezés, gúnyos mosollyal menjenek tovább. Oda lent az utón járnak az emberek, robog egy-egy kocsi, tülkölve rohan egy-egy motoros kocsi, ide fönt pedig az egyenes, szép fenyők között, mint valami hatalmas templom oszlopai között, száll az ének föl az ég felé, száll az ének le az ut felé. Az ének után egy fiatal ember Lukács evangéliuma 24. részéből felolvassa a 29—35. verseket és beszédet mond az emmausi vándorokról, akiknek útja példázza a mi földi pályafutásunkat. Szomorú, sivár az ut Krisztus nélkül, de megkönnyebbül és megszépül ő vele, szivünkben szent érzés gerjedez és ha az éjszaka sötétje vesz is körül, nem esünk kétségbe, csak ő maradjon velünk. Az egyházi beszéd után megharsannak a trombiták és újra énekel a sokaság, ki könyvből, ki anélkül, amint tudja, vagy nem tudja az éneket, amelyet az istentisztelet vezetője kijelöl és versenként hangosan olvas.
