Harangszó, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-10-01 / 10-12. szám
Kiss Péter születése írta: BODOR ALADÄR Szegedi Mihály m'ndinkább kidagadó szemekkel és kalapáló szívvel olvasta a kétfilléres újságból ezt az apró rendőri hírt: Mezőtúron kedden a Kőrösből oszlásnak indult férfi-hullát fogtak ki. A hullában Szegedi Mihály rovottmultú napszámosra ismertek, akit a rendőrség egy gyilkossági ügy miatt két éve körözött. Szegedi Mihály leejtette kezéből az újságot és lihegve maga elé meredt. Torzonborz, himlőhelyes arcából döbbenve révedt maga elé a szeme és homlokát k'-verte a verejték. Tehát meghaltam, gondolta magában. Úgy, amint valósággal rendje lett volna, ha a rendőrség elől nem sikerült volna külföldre menekülnöm és ott elrejtőznöm. Visszagondolt az azóta eltelt, rettegéssel teli két esztendőre. A szörnyű menekülésre, amikor a kocsmárost véletlen le találta ütni... N.a nem olyan véletlen volt persze. A kocsmáros a markában tartotta őt, bizonyos falopásról tudott, aztán visszaélt vele, éhbérért dolgoztatta és már féléve nem adta volt ki a fizetését, ő persze, mit sem mert tenni, mukkanni se mert volna. Oh, rég kívánt volna már szabadulni ettől az embertől, aki mindig fenyegette, hogy a törvény kezére adja. Meggyűlölte a kocsmárost és a vesztét kívánta. Tudott az ő gyűlöletéről más is, mert néha, ha keserűségében leitta magát, akkor kibeszélte a mérgét, csak azt nem tudta senki, hogy miért gyűlöli a kocsmárost. Míg aztán egyszer jött az a borzasztó éjszaka. A kocsmából jött. Valaki jó helyet ígért neki egy debreceni faraktárnál, pénzbeszedő lehetett volna. De oda egy kis kaució kellett volna. Kérte a kocsmárost, hogy legalább három hónapját adja ki, elmenne1 aztán Isten hírével, a többi hadd vesszen nála. De a kocsmárcs nem irgalmazott. Nem is akarta elengedni. Úgy veszekedett vele, mindinkább vérbeborult szemmel, míg valahogy a kezébe tévedett a fejsze ... Mikor a szörnyű eset után magához vette a kocsmáros feltört pénztárából a háromhavi fizetését, csak akkor tisztult ki a fejében, (hogy hiszen most már úgyse mehet Debrecenbe ahhoz a faraktárhoz, most már csak menekülni lehet. Ha lehet... Hát nehéz, nehéz volt. Átszökött a határon, úgy bújdosott faluról-falura, egy-egy kis munkát találva, vagy még koldulva is. Különböző álnevek alatt bújkált, míg félévvel ezelőtt egy putr.ban meghalt egy züllött koldustársa, Kis Péter, most már az ő írásaival elég biztonságán érzi magát. Akkortájt a himlő az arcát is elváltoztatta, tulajdon szülei se ismernének rá, ha élnének. Végiggondolta az elmúlt két esztendő minden nyomorúságát, megalázó koldus életét és rábólogatta a fejével, hogy nem volt érdemes életben maradnia, jobb lett volna föladni magát és elszenvedni a büntetést. Valószínűleg halálra ítélték volna, hiszen minden ellene vallott. De ha börtönbe1 került volna, ott se lett volna ennél szörnyűbb élete. És a börtönbüntetésnek is végeszakadt volna egyszer, s akkor. .. De lám: most itt van a hír, hogy Szegedi Mihály meghalt. Kedden halt meg. Ma szerda. Bizonyára holnap temetik. .. Hirtelen fölállott. Ellenállhatatlan vágy, kíváncsiság szállta meg: hogy ott legyen a temetésén. A saját temetésén. A himlőtől eltorzult arcára valami furcsa mosolygás szállt erre a gondolatra. Bzony, nem akárkinek lehet része ilyesmiben, hogy a saját temetését végignézhesse. Lázasan készülődni kezdett. Vájjon mit is vigyen magával a rongyos putriból, ahol most is lakott. Nem, semmit se fog vinni. Meg ezt a lerongyollott ruhát se. Fölvette a K’s Péter betegsége előtt viselt ingét és ruháját, meg az igazoló iratait. így, most már senki se gondolhat arra, hogy ő Szegedi Mihály volna. Szegedi Mihály meghalt és holnap eltemetik. Véletlenül most elég pénze volt, megvehette a vasúti jegyet. A vonatra, amíg utazott egy percre se szűnt az izgalma. Attól nem kellett tartania, hogy ráismernek. Rokonai sincsenek a faluban. Hanem ez a különös helyzet, hogy a saját temetését nézi végig... A kertek alul került a városba, nem a vasút felől. A temetőben megHaragnszó 19