Harangszó, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-10-01 / 10-12. szám
mára, melybe csak bele kell vésni a nyugati civilizáció mai alakját. Ha igaz a magyar mellérendelés elve, akkor ez a törekvés eleve elbukott. A törtető és kevésbbé törtető nyugati kultúrákkal a magyar passzív rezisztencia egyaránt elbánik: nem vesz róluk tudomást. A magyar lélek egyelőre (úgy néhány száz évre) befelé fordul, s hagyja, hogy a szeleburdi hódító kitombolja magát. Nem fejlődik (megállt a XVII. század elején mondja Karácsony Sándor), de csak fölényes mosollyal nézi a róla, nélküle történt intézkedések foganatosítását. Kelet és Nyugat — Hortobágy és Budapest, nagyon kinálkozó analógiák. Budapestet 100 év alatt ideteremtette Nyugat, Hjortobágyot meg sem kérdezte, meg sem igyekezett érteni. Hát megértés az nem lett belőle, találkozni talán soha nem fognak Hortobágy és Budapest. Hortobágy áll mereven, nyugodtan, ő van otthon és érz^ hogy ezen a földön nála nélkül semmi komoly dolog nem történhetik. Nyugat megindítja az ostromot intézményei, technikai fegyverzete egyik napról másikra való Importálásával, de attól Hortobágy nem lesz nyugatibb, legfeljebb ezentúl megtűri vendégként Budapestet a portáján. De még Hortobágyig sem kell menni. Egyik vidéki metropolisban a megye feje sietett nemrégiben a haladó színházi kultúra hivatalos megsegítésére. A cél magasztos, a gesztus nemes, de eredménye csak látszólagos lehet. Népkonyha ott kell^ ahol meleg ételre éheznek, színház ott kell, ahoi színházra éhesek az emberek. Miskolcon pl. nem éhezik elég ember színházra. Miskolcon most és így nem kell színház. — Hortobágy győzött, ha negative is- Mennyi hasonló jelenség kínálkoznék a toll alá. Aki falun iskolánkívüli népoktatást végez, az tudja, hogy az előadások legnehezebben előteremthető kelléke — a közönség. Nem a bizalom hiányzik pedig, hanem nagyon nagy a távolság ahhoz< hogy megértse egymást a kétféle kultúrára támaszkodó két réteg, felső osztály és alsó néposztály. Milyen tömegek látogatnák vájjon a tárlatokat és múzeumokat, ha iskolások nem járánának el rendszeresen? A hortobágyiak biztosan nem, mert tekintetbe nem vett kultúrigényük ,nem ,tudja magáénak* felismerni a készen kapott darab Nyugatot. Mi az eredménye ennek a küzdelemnek? A magyar kultúra és a magyarság végzetes kettészakadása. Az alsó néposztály adottságait nem veszi tekintetbe senki, a felsőbb néposztályok meg azon csodálkoznak, hogy hiábavaló az erőlködés, lent nem к ell _ ami nem onnan indult ki. A folytonosság megszakad minden vonaton, s mivel a Nyugatot képviselő felsőbb osztály mozgékonyabb, kialakul a gyarmat: csökönyös bennszülöttek, behódolt aszcendensek és látszateredményeket elérő hódítók. Az egész „keleti“ magyar élet a pompás Budapesttel pedig véglegesen hasonlít Ady Endre félő látomásához a középeurópai Kairóhoz. Mindenütt csak pótolnivaló van, minden, ami nyugatias, hazug, és mégis ezzel a hazugsággal hencegünk, ezt mutogatjuk leginkább. Nyugat kritikátlan gyarmati kultúrpolitikája tehát eredménytelen, sőt káros: kettészakítja és fejlődésében akadályozza a magyarságot. Teljesen téves lenne azonban azt hinni, hogy e sorok Kelet mellett szállnak síkra. Nem. Például mohó irigységgel nézzük, hogy milyen jól megértik egymást a franciák, az angolok, s részben a németek. Elszorul a szívünk, ha arra gondolunk, hogy a vidéki francia paraszt, munkás milyen otthon van Párizsban- Pedig ott sincs minden falunak községi Louvreja, vagy műkedvelő Comédie Francaise-e. Csakhogy a Comédieben olyan darabon nevet vagy sír a közönség melynek nyelve tele van a város és a vidék mindennapos fordulataival, jelképéi mindenki szolidaritásában lesznek érvényesek, morálja egy népre jellemző. A nép tehát nem kabinetfigura, nem is falukutatási HARAGNSZÓ 9