Harangszó, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1-9. szám
Széchenyi 1791—1860 I. Az évfordulók klasszikus időpontjai az átértékelésnek, ilyenkor legalkalmasabb és egyúttal), legálkálmatlanabb ezt a folyamatot „lefolytatni“, A Széchenyi ünnepségen sem történhetett ez egyébképpen. A közvélemény kapható volt reá, inkább, mint azelőtt, de ugyanakkor képtelen is volt ilyesmire, valószílűleg megint csak inkább, mint akármikor máskor. Soha ennyi frá zis nem puffant, mint idén ősszel, soha ennyi tévedés és irányzatosság le nem rögződött s érvényesülni meg nem próbált, mint e tanulságos visszatekintgetések meghatódott vagy meghatódni erőnek-erejével próbáló alkalmaiból. És talán sohasem érezte úgy a magunkfajta egyesember sem a kínos szorongást és szűnni nem akaró feszengést, mint ezúttal, hogy hagyján a másik ember, embercsoport, lélpkközósség, de jaj, jómagam sem tudom igazán, mi a szívből jövő őszinte érzésem, sem azt, milyen az igazi vonatkozásom az ünnepelt személyiségéhez. Hiszen jó szerint nem is látom már a sok mellékes egyébnek a háta mögött, milyen ez a személyiség a maga valóságában. Nem, semmi esetre se szálljon le a nagy ünnep estéje, nekem magamnak is tisztáznom kell a kérdést. Nem szabad, hogy valaha is lehanyatolhassék Isten napja az én haragommal. De meg az alkalmatosságot áron is meg kell vásárolnunk. II. Tárgyilagos választ arra a kérdésre, kicsodánk Széchenyi nekünk, már csak azért is nehéz adni, mert tárgyiasan látni kívánó szemünket sok mindenféle művészi, tudományos, társadalmi, politikai és vallásos járulékos-elem ködösíti el kivülről-befelé, és kánnyesíti meg belülről- kifelé hatón. Először ezeket a köd- és könnyfátyolokat kellene valamilyen úton-módon szétfoszlatnunk, különben óhatatlan, hogy alanyi és bonyolult képet ne kapjunk. Kilencvenkilenc hasonló eljárással támadt kép mellé egy századikat, Dunába vizet. VII. Most már úgy áll előttünk Széchenyi, mint ítélet napján Teremtője előtt — hitünk és reménységeink szerint legalább. És megoldódnak rejtélyei, mégis megmarad, ha nem is a legnagyobb, de mindenesetre egyik legnagyobb magyarnak s — ami szemünkben nagyon fontos körülmény — élőnek, máig és még elkövetkezendő időkben is sokáig hatónak. A keserves, de még mindig nem elégséges magyar bűnbánat örök jelképe ő. Mellétverőn, férfisírással, meggyötörtén érzi ő a maga egyéni bűneit, sokakkal köz magyar nemzeti vétkeinkkel egyetemben. Helyettünk is szenved, így cselekedHarangszó 27
