Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1-5. szám
2. vers: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? (Krisztus Urunk szava a keresztfán: Máté 27:46, Márk 15:34.) 7. vers: De én féreg vagyok s nem férfiú; embereknek csúfja és nép útálata (Ézs. 53:2, Máté 27: 39, 4.) 9. vers: Az Ürra bízta magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt. (Máté 27. 43. V.) 17. vers: ...átlyukasztották kezeimet és lábaimat. (Ján. 19:18, Jel. 1:7.) 19. vers: Megosztoznak ruháimon és köntösömre sorsot vetnek. (Ján. 19:23 és 24. v.) Czeglédi Sándor: Sylvester Bibliai kézikönyve alapján összefoglalta: Mohai Szabó Béla A nö a világ viharában Irta: Kovácsné Huszár Jolán A világválság néma szenvedőjéről — a nőről — keveset beszélnek különösen egyházi lapjaink s általában alig érzünk komolyan felénknyúló, értünk mély felelősséget érző, felemelő támaszt életküzdelmeink nehéz lelkivergődései között. De ebben talán hibásak vagyunk mi magunk is. mert bár a gazdasági stb. küzdelmek ecsetelésével vannak, akik kilépnek a porondra, a lelkiküzdelmek sötét kísértéseiről, harcairól ritkán mer beszénli a nő. A háború kilendített bennünket — igen nagy százalékban — az otthon csöndjéből a harcok mezejére. Nem minden nő egyformán bírta ezt az életváltozást emelkedett lélekkel hordozni — s nem egyforma ideig. Az otthon fölött őrtálló női szív s az anyák heorikus küzdelme és vergődése, volt a legnémább és legkitartóbb, mert míg egyik kezükben ott volt a kenyeret kereső szerszám, a másikkal görcsösen szorították a régi, tiszta álmokon, hűségesen épült családi tűzhely omladozó kőfalait — s ezért a leglehetetlenebb lemondást és legmegfeszítettebb öntékozlást is fényes orcával bírták. . . Csodálatosan megnőttek az áldozatos élet kereszthordozásai alatt, de csodálatosan magukra is hagyta őket lassan mindenki. A kilendült élet sodró szele nyomán kivirágzott a kifelé élő. kifelé megnőtt életek sokasága is... Ők voltak, akik az elmaradt örömök, felejtés, vígasztalás és mámor mákony italát akarták mohó szomjúsággal felszürcsölni s elhitették a világgal és önmagukkal, hogy erre nekik szükségük és joguk van — s a folyton nehezülő élet terhei alatt ők roppantak össze leghamarabb. Belőlük lettek a kiábrándultak, meg nem értettek, a szerencsétlenek, elváltak, öngyilkosok, nagyon nagy százalékban s az ő kezükön sikkadt el a családi otthonoknak igazi embert nevelő, áldott, szent szolgálata. . . A befelé élő, felfelé néző, magát (elfelejtő, hitet kereső és talált asszony volt mindig az erősebb és kitartóbb, de az ilyen asszonyok lassan „kimentek a divatból” s hogy micsoda heroikus küzdelmek és harcok között élnek csöndesen és szerényen, azt csak az tudja meg, aki egy-egy szent pillanatban bele láthat lelkűk titkos „belső szobájába ’. A nő gyöngédségre és szeretetre rendelt „segítőtársának teremtetett. Ott és úgy kell segítenie, ahol és ahogyan a legnagyobb szolgálatot végezheti jel az ő lénye. Harangszó 9
