Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6-12. szám
kotás, amely napot teremt, világosságot hív elő, élőlényekkel népesíti be a földet, megindítja az évszakok körforgását, mind csak azért, hogy a mindenség csodálatos és dicsőséges élete kibontakozzék. Hogyne volna szolgálat a gondviselés, amely kibeszélhetetlen leleménnyel és hűséggel gondoskodik minden élőlény szükségleteiről; asztala meg nem üresedik, keze el nem fárad, gondja meg nem lanyhul; hogyne volna szolgálat a mindenséget táplálni, mikor olyan nagy és egész életedet betöltő szolgálat saját kicsinyeidnek táplálása. Mi teszi Isten mind e munkálkodását szolgálattá? Nem a mindenhatóság és nem az örök bölcsesség, hanem mindenekfelett az a kibeszélhetetlen szeretet, amelyik Istennek a lénye. Istennek uralkodása azért szolgálat, mert Ő mindenestől fogva szeret. Akkor megértjük azt is, hogy Krisztus müve is szolgálat volt. Szolgálatra vállalkozott, mikor a békesség tanácsában elfogadta az Atya által neki ajándékozott bűnös és megromlott embert fiúi örökségül. Szolgálat volt, mikor ezért az örökségért testet öltött és földi ember hasonlatosságában engedelmes volt a halálig, a kereszthalálig. Lehet-e felségesebben kifejezni a szolgálatot, mint ahogy Jézus ábrázolta ki, mikor önmagát váltságul adta sokakért és életét letette a keresztfán éppen azokért, akik keresztfára adták Őt. Lám, alapígénk is azt mondja: azért halt meg érettünk, mert szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket. Ezért rendezte a lábmosás felejthetetlen jelenetét is. János evangélista nem beszéli el sem a keresztelés, sem az úrvacsora sákramentumának szereztetését. Mind a kettő helyett különös ajándéképpen adja a lábmosás történetét. Mikor Krisztus a másnapi halál bizonyosságával szemtőlszembe ül Judással, aki elárulja őt, annál az asztalnál, amelynél a nép megmentéséért megölt áldozati bárányt fogyasztották el, közvetlenül az úrvacsora szereztetése után, végrehajtja ezt a különös cselekményt. Maga Krisztus úgy magyarázza, hogy Ő ugyan tisztára mosta tanítványait Igéjével, azaz halála érdemével, de mielőtt útrakelnének nagy küldetésükre, megmossa lábukat, ahol a földdel érintkeznek és a földi portól beszenynyeződnek. De ugyanakkor örök időkre kiábrázol ja a szolgálat fölséges küldetését. Az Atya mindent a Krisztus hatalmába adott s Ő, mint a Szentháromság második személye, a legkisebb, a legárvább, a legveszendőbb ember, íme most is egy jeruzsálemi házban, néhány együgyű tanítvány között, mikor másnap meg fog halni azokért, akik nem értették, rabszolga módra öltözködik: felső ruháját leveti a kendőt derekára köti, kezébe fogja a tálat s a tanítványok fekhelye előtt mélyen meghajolva, valószínűleg térdre ereszkedve, megmossa poros, fáradt lábukat. Isten Fia egy rabszolga mozdulatában! Valóban hű képe annak, ami holnap fog történni: megcsúfolják, arcul verik, kezét-lábát átszegezeik, a gyalázat fáján kivégzik az Élet Fejedelmét. És e szolgálat dicsőségét éppen az adja, hogy e megalázkodás és halál által, akik szétszéledtek, összegyűlnek, a sírók mosolyogni tanulnak, a halálítélet alatt nyögök kegyelmet találnak, a tékozló fiák hazatérnek, a bűnök megbocsáttatnak, a halál eltöröltetik, végbemegy a váltság, megtörténik a nagy helytállás qs jóvátétel és a régi, múlandó világ szétfoszló vonalai között kiragyog egy új világ, a szeretetnek és üdvnek mennyei világa. Isten megváltói munkájának dicsősége és ereje az ártatlan szenvedés, önkéntes megalázkodás, alázatos élettékozlás, a szolgálat külső képe 4 Harangszó
