Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1-5. szám
kisasszonyt nekem adják feleségül. — Eredj hát a tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vezették a drabantok. A tüskés sündisznók már egy hét óta nem kaptak egy falatot sem enni s csak úgy szikrázott szemük az éhségtől. Neki is rohantak a juhásznak, amikor meglátták, hogy szertefaldossák őt. A juhász azonban kivette szűre ujjából a Vendel-napkor faragott kis furulyáját s elkezdte rajta fújni Szent Vendel nótáját. Erre a sündisznók visszahökkentek, aztán meg egymásba kapaszodva táncba ugrottak. A juhász szeretett volna kacagni, amint azokat a furcsa állatokat táncolni látta. De nem merte abbahagyni a furulyázást. Tudta,, hogy akkor mindjárt rárohannának, felfalnák. Mert most hiába volt a csillagszeme, tíz sünnek nem nézhetett egyszerre a szeme közé vele. Azért csak fújta a Vendel nótáját előbb csendesen, de aztán mindig gyorsabban, míg utoljára olyan frisset furulyázott nekik, hogy nem győzték az aprózást s egészen kifáradva egy rakásba dűltek. A ju hász csak akkor nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor az udvarmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból,a könynyek végigfolytak orcáján a nagy kacagástól. Az udvarmester elvezette aztán a királyhoz. Ez még mérgesebb lett, hogy a sündisznók sem tudták elpusztítani a juhászt s azt mondta: — No, most közel voltál a tíz halálhoz! Mondod-e már, hogy: ,,Adj’ Isten egészségére!” De a juhász belevágott a szóba: — Nem félek én száz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül. — Eredj hát a száz halálba! — kiáltott a király s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe. El is vitték a drabantok a sötét tömlöcbe, amelynek közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal. A kút fenekén meg egy mécses égett, hogyha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenékre. Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a drabantokat, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe, talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: „Adj’ Isten egészségére!” A drabantok kimentek, ő pedig felállítota a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét, tetejébe meg a kalapját. De előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy a test is legyen a szűrben, akkor aztán kiáltott a drabantoknak, hogy már meggondolta, bíz’ ő mégse mondja. A drabanntok bementek, belökték a szűrt, tarisznyát, meg a kalapot a verembe. Hallgatták, amint esett kaszáról, kaszára, míg leért s utána néztek, mint oltotta ki a mécsest. Aztán egészen megnyugodva, hogy most már vége a juhásznak, elmentek. 4z pedig a sötét szögletben nevetett. Másnap jön az udvarmester, lám pással, hát majd hanyattesett, h ,gy meglátta a juhászt. Felvezette aztán a királyhoz. Ez akkor még mérgesebb lett, de azért mégis megkérdezte : — No, most száz halálban voltál, mondod-e már: „Adj’ Isten egészségére!” De a juhász csak azt felelte — Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. — Tán olcsóbbért is megalkuszunk — mondja a király, mikor látta, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt. Befogatott tüstént a királyi hintóba, maga mellé ültette a juhászt és elhajtatott az ezüst erdőbe. Ott így szólt neki: Harangszó 31
