Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1-5. szám
te a magyar koronát abban a balhitben, hogy az a szimbólum csodát fog művelni. Arról álmodhatott, hogy a nagy örökség foszló darabjait eggyé kovácsolja s úgy hagyja örökül az utána jövő újabb Habsburgoknak. Csakhogy a szerencse, — amelyben ő bízott —, már beleúnhatott a Habsburg királyok üldözésébe is és elmaradt tőle. A Habsburg királyok a mi trónszékünkön töltött 400 éves uralkodásukkal hitújítás címén, a trón védelméért, mellettük, ellenük, vagy egész idegen érdekek céljait szolgáló harcokkal, bitófák, börtönök, vérpadok nagy során végzett gyilkolással, mérhetetlen kárt tettek a magyar nemzetben. —0O0— A honfoglaláskor kétszázezer főből állhatott a magyarok létszáma. A XV. század vége felé — Mátyás idejében — négymillió lélek élt a haza földjén, majdnem ugyanannyi, mint amennyi akkor Angolországban volt. így a szaporulat a közben lezajlott 580 évben tizenötszörös volt. Ha a fejlődésnek ezt az arányszámát normálisnak vesszük, IV. Károlyig úgyis körülbelül hatvanmilliónyi kellett volna legyen a magyarok száma, de alig ért el vagy tizennégy milliót. A Habsburg császárok hamis logikából, a kiuzsorázás minden eszközével, szorgalmasan ásták a magyarok sírját négy évszázadon át, mert nem hitték, hogy az, aki másnak vermet ás, maga esik bele. Csakhogy a közmondás ebben az esetben másként érvényesült, mert nem csak a császár és a magyar király személye esett bele, hanem a császárság és a magyar királyság a sírásókkal együtt zuhant alá. És a mi hazánkat, amely Európa védő bástyája volt egy ezredéven át, a vétkes butaság darabokra tépte és a lesben álló bűntársai között széjjel osztogatta. Ezzel Európa egyik főpillére, — tán tartó oszlopa — áldozatul esett a azzal egyid'Leu t Habsburg császárok szerencse csillaga is lehullt az égről. És az őszirózsás forradalom napján örökre le is tűnt. —0O0— Ezzel megindult a kétezeréves magyar sors jelenkori élet- és véráldozata, tengernyi megpróbáltatása és szenvedése. Későbbi történelmi szemlélet lesz hívatva méltatni azt, amire a költő szavai utalnak: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül, s az ember millióinak szemében gyászkönny ül.” Lelki szemem előtt egy csoportban látom 2000 esztendő hősi halottait, minden vértanúját. Számba veszem őket. Már negyvenmilliót számolok így össze, mikor a rég letűnt idők távolában újból megpillantom a székelytompai fazsindelyt faragó székely embert. De most nagyon öreg. összetört agastyán. Tán ezer esztendős. A faragótőke szélén üldögélve maga elé bámul s kis cserép pipája szárú csutoráját csak úgy szopogatja, mintha égő dohány volna most is benne. Hej, pedig ki tudja, mikor tömött bele valami jóféle szűz, muskotálydohányt?. . . Az elnyűtt ruhái s a fakó czimaszár igen nagyot nőttek az öreg emberen a közben lezajlott 7 évtized alatt. . . Vagy csak ő ment össze és a lábikrája sorvadt ki azóta a csizmaszárából ?. .. Mikor észreveszi, hogy előtte állok, savós-nedvben úszó — valamikor pedig hiúznak beillő — fénytelen két szemét bágyadt unalommal reám irányítja. És nyomban felismer. Aztán a homlokán elhúzó mély ráncok harántvonalai kissé megrezdiilnek, majd ki is simulnak. Kettőt-hármat bólint, hogy az engedetlen, megnyúlt hangszálait szólásra késztesse, mert a gondolata már az ajkán vibrál, de most csak sóhajos Harangszó 15
