Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-06-01 / 6-9. szám

kivitelét. No meg azután arra is kel­lett ügyelni, hogy jazyg és szarmata lovasok be ne törjenek rablás végett a tartomány belsejébe. Föld-édesanyánk pergamenlapjára ismét különös betűk íródtak: érmek, pénzek, hamvvedrek, fibulák, mécsek, légiók készítette négy­zetalakú téglák. Mind megvoltak ezek még 1838-ban, de azóta kézen-közön elvesztek. De az az egy-két vércsepp, melyet a bennszülött katonák a 3000 év előtt élt bronz vadásztól örököltek, megmaradt és örökségképpen tovább adták azt az utódoknak. ★ Volt bizony egy-két csepp azokban a hithű reformátusokban is, kik Drá­­vaszerdahely lakosai voltak a XVI. században akkor, amikor a felséges padisah, a dicsőségesen uralkodó tö­rök császár, kinek ábrázata fényeske­­dett keletről nyugatig, volt az úr árva Magyarországon. 15S0 egyik novembe­ri estéjén gonosz kinézésű, vad tatár csorda tört négy oldalról a falura. A felriadt lakosság a templomba mene­kült. Az emberek kaszát, kapát ragad­tak, de a túlerő egy-kettőre lakasza­bolta őket. A gyermekeket, leányokat, fiatalasszonyokat rabszíjra fűzték, ami elmozdítható volt, szekerekre rakták, aztán pedig felpörkölték a falut. Másnap reggel, miután a halottakat eltakarították, a templom füstölgő romjai mellé gyülekeztek a megma­­radottak. A prédikátor elolvasta a Jel. 2:5-ö : “Lássátok, testvérek, a gili­­ceiek a nagy jóléttől nem tudták, mit cselekedjenek: délelőtt piros csizmában, délután sárga csizmában jártak, faj­­talankodtak, paráználkodtak. Az Űr eltörölte őket a föld színéről, mint So­dorná*: és Gomorát. Most ránk kerítet­te a sort. “Emlékezzél meg azért, hon­nan estél ki!“ — S elindul a kis csa­pat egyetlen, igaz vezérével, a prédi­kátorral. Nem messze a falutól a mostani Szödöny puszta helyén, ahol ma az eke túrja a kövér televényt, nádrenge­teg állott. Ott, ahol ma a pacsirta kél ki a hullámzó búzavetésből, ott akkor fehérlett a kócsag, rikoltott a nádive­réb, káka tövén költött a ruca. Keskeny nyíláson, mely ide-oda kí­gyózik, behatolnak a nádrengetegbe, a nád szinte átöleli a ladikokat és a benne ülőket. Amikor a túlsó oldalra érnek, a nád­üstök mindég alacsonyabb lesz, vizi­­menta illata tölti be a levegőt; a nád­csonkokat csillagfürt fonja be, díszük a páfrány s végeláthatatlanul terül el a láp. Mélyvizet araszos, kétaraszos növényszőnyeg föd, amelyre, ha rálép az ember, ingadozik, hajladozik, süp­­pedezik alatta. Itt már csak az öreg csikász, csi­­kesz tud vezetni, ki egész életét itt töl­tötte, de még neki is sokszor van szük­sége háromágú tapogató botjára. Jaj annak, ki szorosan nem lép a nyomába. A láp birodalmában zöld réttel fedett Szigetek is vannak. Itt telepedtek le a szerdahelyiek. Itt ütötték fel a sátorfáikat. Jeho­va a pusztában bolyongó zsidóságot mannával táplálta. De bizony megadta a mannát a drávaszerdahelyieknek is csikban, kárászban, pecehalban, rucá­ban, vadludban, szárcsában. Télen is, nyáron is; füstölt hal pótolta a kenye­ret. S ott a lápon nem felejtkeztek meg Istenről. Az ő háza itt is sátor volt, akár csak a sínai pusztában. Előtte harangláb, rajta 20 fontos csengő; szavára reggel-este összejöttek a hí­vek, hogy dicsösséget tegyenek Isten­nek; beszédét minden nap olvasták, hogy megismerjék szent akaratát. 3 ez az akarat volt cselekedeteik zsinór­­mértéke. Megemlékeztek arról, hon­nan estek ki. így éltek a láp világában a Vági, Tóth, Kántor, Hitre, Nagy- Pap, Varga és Bak családok. — 24 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom