Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1-5. szám

ötlete a legelfogadhatóbb: hívjak egy 'ebaveirot” (lakatost). Hát én sajnos hívni nem tudok, előbb említett díszes öltözetem nem alkalmas az uccára, de lögtön ajánlkozik, hogy ő nagyon szí­vesen elmegy érte. Így a lakatos meg is érkezik hama­rosan. Kivesz a zsebéből vagy tíz kul­csot, mindenféle kis drótot és titokza­tosan babrálni kezdi ar zárat. Hát így nem megy. Nagyokat szuszog és elő­vesz egy öklömnvi franciakulcsot( egy hatalmas kalapácsot és most már teljes erővel kezelésbe veszi a mi féltett Yale’zárunkat. Közben szólongatom Iluskát- aki tel­jes lelkinyugalommal búcsúztat a csu­kott ajtón keresztül, mondván “Táj-táj.” Ez kissé bosszant; a kis pimasz kizárt és most legalább egy kicsit megszep­penve sajnálhatna engem vagy magát, de a hangokból ítélve a helyzetet tel­jes fölénnyel uralja. Hiszen ő belül van mindenféle anyai “nemszabadok” nél­kül. És a zár a kövér bácsi minden igye­kezete ellenére kitart eredeti hivatása mellett, hogyha őt egyszer becsukják, kívülről csak az ő sajátságos rovátkájú kulcsával lehessen kinyitni. Mondanom se kell, hogy a Yale'zár eme tisztessé­ges hivatottságát magamban morfon­dírozva, nem egyszer szebb vidékre kívánom. Az elsőemeleti balkonra többször is kimegyek és sóvárogva nézek föl, de mindig sürgősen szédülni kezdek. És ekkor jön az ötletem, mely egész lázba hoz. Három összeépített kéteme­letes egyforma ház egyikében lakunk. A múltkor cserépcserélés céljából a­­pámmal együtt megismerkedtünk a padlás poros gerendáival és én emlék­szem, hogy végig lehetett látni az ösz­­szes ház pallásán. Azonnal indulok a szomszédos ház második emeletére, ahol egy igen kedves portugál asszony fcgad. Nem is csodálkozik, úgy látszik már tud az esetről- pedig még sziréná­zó tűzoltókat sem hívtunk. Gyorsan előteremt egy kis létrát, a konyha asz­talra állítja és én a lappancson át a padlásra tűnök. A por, a töméntelen villanydrót és a gerendák tömege a múltkori látogatás óta változatlan. Félig guggolva, óva­tosan, de mégis nagy zajjal eljutok a mi lakásunk fölé. Odacsúszom a lap­­pancshoz és óvatosan fölemelem. A délről maradt mosatlanok az asztalon, középen a rakottkáposzta maradéka, az egyik széken pedig a lányom: egy nagykanállal teljes lelkinyugalommal táplálkozik. A zajra szőke buksiját föl­emeli, nagy barna szemét még na­gyobbra nyitja és meglepődve szól: “Néni”. Nem tudom visszafojtani a ne­vetést, de azért rendreutasítom, hogy néni ám a szomszédasszony, de mert te engem másfélórára innen kizárták azért még az anyád vagyok. De jókedvem nem tart sokáig, mert mennyezettől az asztalig egyáltalán nem csábító a távolság. És akárhogy nézem a dolgot, ezt az útat nekem gyalog és méghozzá elég nagy sebes­séggel kell megtennem. Mindenesetre Iluskát hosszassan rábeszélem, hogy a holmikat rakja át a “piára” (mosogató medence). (Azt hiszem, leányom két­ségbevonja eszem teljes épségét: mit kopogtattam én az ajtón, miért ríem jöttem be? mi a csudát csinálok én ott a lappancsnyílásban izgatott, poros képpel, és — mindennek csimborasz­­szója — én, aki' máskor hangos parancs­szavakat adok: vigyázz azzal a tányér­ral, tedd le azt a poharat, ne nyúlj a késhez; most — szégyen, gyalázat — komikus pózomból szinte könyörögve mondom: “Iluskám- rakd a piára a tá­nyért, vidd oda a poharakat is”.) Ma­gamban gondolom, nem baj, ha eltöri is, hisz olcsón vettem ezeket a holmi­kat, direkt törésre. De most az egyszer a lányomnak nem sikerül semmit sem eltörnie. És az asztal vésztjóslóan le­mül, csak a káposzta marad. A tányé­rok és poharak hiánya is csak növeli a távolságot.- 28 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom