Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-07-01 / 7-9. szám
adakoztunk, ezt ezután azoknak az ellátására adakozzuk. Ez az utóbbi felfogás győzött. Az ápoltak közül 21-en kérték, hogy mehessenek ki Németországba. Ezeket is elindulásukig a református gyülekezetekben akartuk elhelyezni. Azonnal táviratoztunk néhány egyházközségbe. Baranyából kaptunk is választ, hogy 12-őt befogadnak. De nem volt rá szükség, mert a néphatóság úgy rendelkezett, hogy azok, akik Németországba mennek, mind egy helyen — Törökbecsén várják be az indulást. Velük ment az az öt is, aki állami aggmenházba kívánkozott. 4. — A múlt év augusztus vége óta folyik a küzdelem a Diakoniaház megtartásáért. Azóta állandó közelharcot folytattunk s lépésről-lépésre hátráltunk a világi hatalom túlerejével szemben, végre április 26-án kapituláltunk és április 29-én kivonultunk a várból. 5. — A kivonulás nagyon szomorú volt. Fényképfelvételeket nem csinálhattak, megpróbálunk egyes részleteket leírni. * A haldokló 84 éves Müller Gréte nénit április 29-én, szalmával és vánkusokkal jól kibélelt parasztszekéren szállítottuk át Feketicsre. Már két hét óta se nem evett, se nem ivott, se nem beszélt. Csak annyit suttogott néha-néha: Deutschland... Deutschland. .. Hém... Hém... Hém... Május 1-én szép csendesen elaludt. Eltemettük a saját családi sírboltjába. * A többi súlyos beteget és nyomorékot hordágyra tették és betegszállító kocsikon bevitték a helybeli kórházba, de ott nem volt hely s azután elvitték őket Óbecsére, ott kompon átvitték őket a Tiszán és elvitték Törökbecséfe az állami aggmenházba. * A fent járó ápoltakat egy nagy autóbusz várta a piactéren. Odáig gyalog mentek. Nagyon szomorú menet volt. Elől ment Anna testvér. Átkarolta a gyenge elméjű vak Dicke Lizit, aki egész nap egy fényes karikával játszik, a babáját altatja és a Hellstern lelkész úrtól kapott szájharmonikán muzsikál. Utánna a csonka-bonkák. Egyiknek a hóna alatt egy lavor. Másiknak egy batyu. Harmadiknak egy ágytál. Negyediknek egy vánkos. Ötödiknek egy termafor. És így tovább. A szerb telepesek kiálltak a kapukba és megsiratták őket. Hosszú-hosszú sorban vonultak át a másfél kilométeres utón a cservenkai cukorgyár 40 személyes autóbuszáig s onnan aztán ők is mentek Becsére, át a Tiszán a törökkanizsai aggmenházba. Elkísérték őket a Diakoniaház részéről D’Ans Pál theol. s. lelkész és Gócs Ilonka ápolónő. A negyedik csoport egy vöröskeresztes autóval Feketicsre jött. Hatan voltak benne. Ezeket református családoknál helyeztük el. Egy jutott a papiakra is. Ezek voltak a legboldogabbak. * 6. — Április 30-án megkezdődött az ingóság elszállítása. A püspök Sipos Mihály esperest és D’Ans Pál theol. s. lelkészt bízta meg az ápoltak és az ingóságok elszállításának lebonyolításával. Amit 1946-ban ott találtunk, vagyis ami a megszűnt Protestáns Diakonia Egylet tulajdona volt és így most népvagyon lett, az ott maradt. Amit azóta kaptunk és szereztünk, azt elhoztuk. Április 26-tól május 4-ig 21 pótkocsin hordták a traktorok a szomorú örökséget, amit a feketicsi volt árvaházban raktároztunk be. A traktorok reggeltől estig jöttek-mentek. Verbászon nem lehetett ember kapni a felpakoláshoz. Az első két napon Sipos Mihály esperes és D’Ans Pál saját kezűleg emelgették fel és pakolták el mindent a pótkocsikban. Mellettük legfáradhatatlanabb volt a pakolásban Anna Testvér, aki bámulatraméltó kitartással dolgozott. — 14 —
