Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-04-01 / 4-6. szám

VASÁRNAPI ISKOLA

GYERMEKEINK

Tagadhatatlan, hogy — mint a legtöbb apának — nekem is megrögzött nevelési elveim vannak. Szerintem ezek a mai modern nevelési és tanítási módszerek nem sokat érnek, de bezzeg annál jobbak voltak a régiek.

Hej, de kár, hogy elmúltak azok a szép idők, amikor még tekintélyes szakállas, bajúszos férfiemberek verték belénk a hit és erkölcs tudományát, így faluhelyen a rektor uram, mester uram, városon meg a tanító úr, tanár úr. Az én gyerekkoromban ugyan már megkezdődött a tanítás modernizálása, megjelentek a tanítónők s velük együtt eltűnt a pipaszár, de a nádpálca és a pofozás bizony nélkülözhetetlen és elsőrendűen fontos nevelési eszközök maradtak.

Szóval nekem ezek a modern dolgok nem tetszenek, de annál inkább a 12 éves fiamnak. Most is, hogy a vasárnapi iskolába igyekszünk, az omnibuszban nézeteltérés keletkezett közöttünk.

— Te gyerek, mondom, elkészültél te rendesen a hittanórára?

— Ez nem hittanóra, Apu, hanem vasárnapi iskola.

— Ne feleselj, inkább azt mondd meg, hogy elkészültél-e rendesen, mert ha nem, a Báthory tiszteletes úr megpofoz.

— A Báthory bácsi soha sem pofoz, vágja vissza a gyerek.

— Te, ne beszélj ilyen tiszteletlenül a hitoktatódról. Nem Báthory bácsi, hanem Báthory tiszteletes ur, megértetted?

— De Apu, őt mindenki csak Báthory bácsinak, vagy Laci bácsinak hívja.

No, ez elég hiba, gondoltam magamban, hogyan lehet így tekintélyt tartani a gyerekek előtt. Bezzeg az én hitoktatóm, az Isten áldja meg haló porában is, olyan pofont adott, amikor nem tudtam az Ézsaiás prófétát,

hogy, míg élek, el nem felejtem. De volt is foganatja.

Ilyen nézeteltérések után érkeztünk Lapára, ahol a fiam mindjárt otthonosan elvegyült a többi 50—60 gyerek közé, én meg némi bizalmatlansággal elvonultam az udvar sarkába, ott letelepedtem egy magános padra s újságolvasás leple alatt figyeltem a fejleményeket.

Azon kezdem, hogy már az udvar sem olyan, mint más tisztességes iskola-udvar, hanem virágos, pázsitoS. A bokrok között, meg a gyümölcsfák alatt U alakban néhány pad.

— Laci bácsi, Laci bácsi, ide nézzen, rohan lelkendezve egy kislány a hitoktatójához s valami fontosat magyaráz neki. Ügy látszik, a fiam igazat mondott, itt csak a “Laci bácsi” megszólítás járja.

Aztán egy csoportba gyűlnek s magyar népdalokat énekelnek. Hát ennek meg mi köze a hittanhoz? Talán bizony magyar-órán vagy ének-órán vagyunk?

Az éneklés után kisebb csoportokra szakadva letelepednek a padokra s az oktatók hozzá is látnak a tanításhoz. Aha, most jön a feleltetés.

— “Legyetek tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes” — olvassa az oktató lányka komoly hangon, de nincs benne semmi tanítónős szigor.

— Mondjátok utánam, lassan, értelmesen.

— “Legyetek — tökéletesek”, mondják a gyerekek, de valami baj van. Mi az, hát olyan nehéz kimondani azt a “tökéletes” szót, vagy ezek a gyerekek nem tudnak rendesen magyarul? Tízszer, húszszor is elmondatja a kis oktató, amíg csak hibátlanul utána nem mondják.

— Mi az, hogy “tökéletes”, kérdi az oktató.- 21 -