Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-04-01 / 4-6. szám

7,em a hóhivar dühös kavargását és elgondolkozom. Gondolatom elszáll keletnek, nyugatnak, északnak és délnek a szűkebb kis hazám, Örök Erdélyország határain belül. Mi ketten, egy vagyunk. Az életemfája belőle sarjadt ki. Ö táplált, ő nevelt. A csontszerkezetem, a húsom, a vérem abból 3.2 anyagból formálódott testté, mit a földje termett, vize tartalmazott s létem anyagába olyan lelket lehelt, amilyen az övé. Amilyen neki volt. Ha az övé sajog, az enyém is jajong. S ha téli éjszakák roppant hidegében, szálfenyőbe ugrott egy-egy idegszála rémes csattanással a csúcsig hasad meg, az én lelkemben is megpattan egyegy húr, melynek fájdalmasan tovább rezgő hangja időtlen időkig zokogva zeng abban, aki a leikével fel tudja azt fogni.

Ha valahol messze a szükebb hazámtól a kezembe kerül egy préselt vadvirág, egy nekem oly kedves ártatlan vadrózsa, akár egy fenyőbojt mely Erdélyben termett, nyomban felismerem a leheletéről, lelke illatáról s egykét igaz könnyet hullatok azokra. A székely himnusznak gyönyörű szövege egyik imádságom. S ha a dallamának akkordjait hallom, fáj, sajog a lelkem, mert abban a fajtám sok-sok évszázados kegyetlen sorsának szenvedését érzem.

Gondolatomban még nagy helyet bejárok. Marosvásárhelyen a Telekytékát tövitől hegyire át és átkutatom. Böngészek a könyvek rengetegeiben, míg kezembe kerül Bolyai Farkasnak a “Tentámentum”-a. Szeretettel simogatom végig azt a remek munkát, amit szűkebb hazám matematikusa és világszerte is elismert tudósa adott a népének s amelyiknek én is hálával tartozom. Mert ezen a téren, ismereteimnek egyik alapja volt. Nagyon jó alapja. Aztán körülfutom a várfal vonalát, bástyáit egyenként belül is átnézem s néhol felismerem egyik régi ősöm csizmáinak nyomát a bazalt kőkockák vélt horpadásain A vártemplom tornyát is gyorsan megmászom. Szemem sugarával végig simogatom a szélesre tágult dúsan termő völgyet,

‘ Ott ahol a Marosvize olyan szépen kanyarog”. Sokáig elnézem a szép szelíd folyót, melyről nyár derekán írhatták a nótát: “Marosvize folyik csendesen”. De egyszerre látom azt a másikat is, amely olvadáskor mind magával hozza a Kelemenhávas, a Görgényihavas rengeteg hólevét s tengerré duzzadva zúg, morog, tajtékzik, hidakat romból szét, földeket áraszt el és magával sodor mindent az útjában. Láttam már a hátán, sok-sok szénaboglyát, kis havasi viskót, ember, állathullát. Csecsemő bölcsőt is, benne kis halottal. És mégis szeretem, mert a Marosvize mindenképp a miénk.

Segesvárra nézek. Látom azt a mezőt a Küküllő partján, ahol 48-ban haltak hősi halált hazánk legjobbjai — Habsburg érdekekért. Petőfivel együtt, a többi sok száz közt ott esett el apám tizenkét testvére. Tizenkét fiatal, szép délceg oszlopa a székely jövőnek, ami Segesvárnál félmulttá változott. Ott porlik a testük az emlékmű körül. A szerény oszlopon, székely szerénységgel rövid kis szöveg áll:

“Nyugosznak ők, a hős fiúk

Dúló csaták után.

Nyugosznak ők s sírjuk felett

Zöldéi bokor s virány”.

Tudom, a felirat csupán féligazság. Ott porlik a testük, de lelkűk nem nyugszik. A lelkűk most is él. Ott lebeg Erdélyben az aranykalászos búzamezők fölött. Jelen van a borban, gyümölcsben, kenyérben, a fenyves rengeteg viharokban zugó, süvöltő hangjában, a bükk, a tölgyerdő nagy titkokat őrző mély síri csendjében. És mindenütt ott van ahol egy székely él, ahol egy ember van. Ott van a gyepükön. A fergettyű-várban ő tartja a strázsát. Vigyázza az alvót és az ébrenlévőt mindétig oktatja És emlékezteti.

Egyebet is tudok... Tudom, hogy az a nép, amelyik felett az ősök állanak- 18 -