Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1-3. szám
LÁTOMÁS Sötét az éj, mint a jelen. A fáradt föld lomhán pihen. Csillagos takaróját még fülére húzza a nagy ég. Kevéssel virradat előtt gyötrődöm bús gondok között. Egyszerre, mint napragyogás, megjelent Ő, a látomás. Áttörve a múlt évein, ifjú volt, mint a képein s mint nagyon távoli harang, csendült a túlvilági hang: Jól hallom népem panaszát és ismerem minden baját. Az ármány és sanyargatást, az árulást, fosztogatást, barbár csizmák rúgásait, lehullt nők sikoltásait, az egekhez fohászkodást, és a szilaj káromkodást. Az elmélázó furulyát s a felriasztó kürt szavát. A hulló vért, halódó jajt, égő házakat, csatazajt, a diadalok mámorát s a legyőzöttek bús dalát. A reménylő bujdosást. és reményszülő súgdosást, álmodozást és tervezést és a keserű ébredést. Megmondtam már száz év előtt, dönteni kell két út között: Rabok legyünk vagy szabadok, lánchordozók vagy magyarok? A rab él, de mit ér vele, ha rabságába hal bele. A hős meghal, de legalább dicső emléke él tovább. Segítségül ne várjunk hát se rsotf ordító nagy csodát. A magyar az égbolt alatt akármelyik úton halad, mindenhol magára marad, de mindig állja a sarat... BÓNIS LÁSZLÓ. 6 ■ a
