Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-10-01 / 10-12. szám

re mélyéből mint egy halálbagoly hu­hogása hatolt az éjszakába, meíyben ílámpa világította sápadt arcok két' ségbeesett pislogása fénylett... Szegény Csordás kínlódva csetlett' botlott s valahogyan betévedt Zsáka asszony szobájába. A boszorkány, mikor a torzállat árnyképét megpillan' tóttá az ajtóban, ijedtében eszmélet­lenül vágódott el szobája földpadló' ján... Testének zuhanásától Csordás úgy megijedt, hogy ismét vonításba kez­dett s támolyogva, tapogatózva igye­kezett más irányba. A bagoly halál' huhogása megint kihallatszott az éj­szakába, az arcok megint elsápad­tak, az ajkak újra elnémultak... Szörnyű, borzalmas, feledhetetlen éjszaka... A csendőrparancsnok harsány hang­ja újra belereccsent az éjbe. — Zsáka asszony, a Törvény nevé­ben azonnal jöjjön ki és adja meg magát! Másodszori felszólítás! Ha har­madiknak sem engedelmeskedik, kar­hatalmat veszek igénybe. S pisztolyával újra belelőtt a leve­gőbe... A halálraijedt Csordás, rángatózva, behúzott farokkal tapogatózott ki a kunyhóból. Kék testét, csupor-fejét csak a lámpások fénye világította meg kissé, amint az ajtón kilépett... Az elszörnyülködés moraja zúgott végig a tömegen, mikor Zsáka asszony, a csendőri felszólításnak végre enged­ve, egy csuporfejű kék farkas képében előbujt rejtekéből... A fehérvillámos pillanat-lámpás felvillant a városi új­ságíró kezében... Megörökítette az el tagadhatatlan tényt... Megfagyott a vér mindenki ereiben, a csendőrökében is. Ő az tehát. A kék torzfarkas maga Zsáka asszony... Ki hitte volna?... A boszorkány... A vérebek eddigi bömbölő ugatá­sa gyáván'óvatos, halk nyöszörgéssé vékonyuk, a tömeg ijedten húzódott vissza, a csendőrlovak táncolni kezd­tek, megbokrosodtak. A tömegben kiütött a pánik. Az urasági intéző eloldotta a vér­ebei láncát s a torz kékfarkasra uszí­totta őket. Vad ugatásba kezdtek, de a szörnyet mégse merte megközelíte­ni egyik sem. Az intéző vállához emelte sörétes puskáját és célzott... De a csendőr­parancsnok leintette: — Kegyelmed nem lőhet rá, mert a boszorkány is ember. Le kell tartóz­tatni. — Hát akkor tartóztassa le, az a ma­ga dolga, — és dühösen eresztette le a puskáját. A csendőr lovával neki akart gá­zolni a szörnynek, de a ficánkoló pa­ripa két lábra állott. Kikapta tehát az egyik kocsis kezéből az ostort s vé­gigvágott vele a torzállaton. Az ostorcsapás Csordásnak valahol a vékonyát érinthette, mert felordított, bár hangja a zárt csuporból boszor" kányhörgésnek hallatszott. Fájdalmá­ban akkorát ugrott, még a tengelye kö­rül is megfordult a levegőben, hogy a következő pillanatban már el is tűnt az üldözők szemei elől, mert sötét lej­tőre, a mély vizesárok szélére esett. Onnan aztán hemperegve zuhant-gurult lefelé az árokvíz felé... Gurultában valami cöveknek vágó­dott a feje, úgyhogy a fazék menten összetört rajta s feje végre újra szabad lett. de ő csak gurult-gurult lefelé, migcsak az árakvízbe nem érkezett. Itt pedig jó volt neki, hiszen a kék me­szes festék egyre marta a bőrét. Itt a jó hűs vízben elmúlt a fájdalom... Ösztönszerűen forgatta-fürdette se­besült sajgó testét, migcsak a hűz víz egészen le nem oldotta róla a ragacsos maró kék festékmeszet. Azután kiugrott a vízből s párszor jól megrázta magát. Boldogan vakkan­­lott, hiszen feje újra szabad volt, a mész is leoldódott róla. Vidám fic* kándozással indult hazafelé a sötét­- 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom