Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-10-01 / 10-12. szám
re mélyéből mint egy halálbagoly huhogása hatolt az éjszakába, meíyben ílámpa világította sápadt arcok két' ségbeesett pislogása fénylett... Szegény Csordás kínlódva csetlett' botlott s valahogyan betévedt Zsáka asszony szobájába. A boszorkány, mikor a torzállat árnyképét megpillan' tóttá az ajtóban, ijedtében eszméletlenül vágódott el szobája földpadló' ján... Testének zuhanásától Csordás úgy megijedt, hogy ismét vonításba kezdett s támolyogva, tapogatózva igyekezett más irányba. A bagoly halál' huhogása megint kihallatszott az éjszakába, az arcok megint elsápadtak, az ajkak újra elnémultak... Szörnyű, borzalmas, feledhetetlen éjszaka... A csendőrparancsnok harsány hangja újra belereccsent az éjbe. — Zsáka asszony, a Törvény nevében azonnal jöjjön ki és adja meg magát! Másodszori felszólítás! Ha harmadiknak sem engedelmeskedik, karhatalmat veszek igénybe. S pisztolyával újra belelőtt a levegőbe... A halálraijedt Csordás, rángatózva, behúzott farokkal tapogatózott ki a kunyhóból. Kék testét, csupor-fejét csak a lámpások fénye világította meg kissé, amint az ajtón kilépett... Az elszörnyülködés moraja zúgott végig a tömegen, mikor Zsáka asszony, a csendőri felszólításnak végre engedve, egy csuporfejű kék farkas képében előbujt rejtekéből... A fehérvillámos pillanat-lámpás felvillant a városi újságíró kezében... Megörökítette az el tagadhatatlan tényt... Megfagyott a vér mindenki ereiben, a csendőrökében is. Ő az tehát. A kék torzfarkas maga Zsáka asszony... Ki hitte volna?... A boszorkány... A vérebek eddigi bömbölő ugatása gyáván'óvatos, halk nyöszörgéssé vékonyuk, a tömeg ijedten húzódott vissza, a csendőrlovak táncolni kezdtek, megbokrosodtak. A tömegben kiütött a pánik. Az urasági intéző eloldotta a vérebei láncát s a torz kékfarkasra uszította őket. Vad ugatásba kezdtek, de a szörnyet mégse merte megközelíteni egyik sem. Az intéző vállához emelte sörétes puskáját és célzott... De a csendőrparancsnok leintette: — Kegyelmed nem lőhet rá, mert a boszorkány is ember. Le kell tartóztatni. — Hát akkor tartóztassa le, az a maga dolga, — és dühösen eresztette le a puskáját. A csendőr lovával neki akart gázolni a szörnynek, de a ficánkoló paripa két lábra állott. Kikapta tehát az egyik kocsis kezéből az ostort s végigvágott vele a torzállaton. Az ostorcsapás Csordásnak valahol a vékonyát érinthette, mert felordított, bár hangja a zárt csuporból boszor" kányhörgésnek hallatszott. Fájdalmában akkorát ugrott, még a tengelye körül is megfordult a levegőben, hogy a következő pillanatban már el is tűnt az üldözők szemei elől, mert sötét lejtőre, a mély vizesárok szélére esett. Onnan aztán hemperegve zuhant-gurult lefelé az árokvíz felé... Gurultában valami cöveknek vágódott a feje, úgyhogy a fazék menten összetört rajta s feje végre újra szabad lett. de ő csak gurult-gurult lefelé, migcsak az árakvízbe nem érkezett. Itt pedig jó volt neki, hiszen a kék meszes festék egyre marta a bőrét. Itt a jó hűs vízben elmúlt a fájdalom... Ösztönszerűen forgatta-fürdette sebesült sajgó testét, migcsak a hűz víz egészen le nem oldotta róla a ragacsos maró kék festékmeszet. Azután kiugrott a vízből s párszor jól megrázta magát. Boldogan vakkanlott, hiszen feje újra szabad volt, a mész is leoldódott róla. Vidám fic* kándozással indult hazafelé a sötét- 30
