Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-01 / 1-3. szám

minden bizonnyal közrendű asszonyok is — resztvettek, akik a holtak között keresték a magukét. Feljegyezték, hogy Ráskay Magdolna meg is találta az ura, Pálóczy Antal tetemét, amelyet magával is vitt Sárospatakra, hogy illendő végtisztességet megadhassa neki.

Az októberi dicsőséges Nemzeti Felkelés vértanúinak agnoszkálása lehetett ehhez hasonló a szovjet páncélos-csordák szirénaüvöltése közben.

Szinte évfordulószerűen 404 év előtt Egerben zajlott le az októberi dicsőséges Nemzeti Felkelés egyes jeleneteinek “ősbemutatója”, amikor 1552 október 14-én, a hat hét óta tartó ostromban kimerült férfiakat asszonyok váltják fel és karddal a kezükben viaskodnak a pogány ostromlók ellen. Akkor azt mondták, hogy “kivívták az egri nevet”. Ma az egész világ ámélkodva hódol az utódok előtt, akik kivívták az egész világ csodálatát, és becsületét öreghitették a “magyar név”-nek.

*

Nagyszerű, kemény, férfias cselekedetek ezek, de igazi, nemzetfenntartó értéke mégiscsak a magvar aszszony nevelő munkájának volt. A daliás időkben a főasszonvok udvarháza volt a fiatalok nevelő intézete. Egy-egy nevesebb főasszony udvarában olykor százon felül is összekerültek fiák, leányok vegyesen. Zrínyi Miklósnak, a szigeti hősnek 7 leánya közül 3 Battyányi Ferencné udvarában nőtt fel, ugyanis Zrínyi második felesége, Rosenberg Éva grófnő nem tudott magyarul és így nem is nevelhette a Zrínyi lányokat.

Batthyányi Ferencet említettük, de mondhattuk volna Nádasdy Tamás-’ nét, Loránthffy Zsuzsannát, Thurzó Ferencnét, a Guthy-Országh Kristofnét, Enyingi Török Ferencnét. Homonnay Györgynét, Csákyné Wesselényi Annát, vagy a többi nagyaszszonyt, bármelyiket, akiknek udvarháza valóságos nevelő intézete volt a végbeli vitézek kora társadalmának. Ez a század volt a magyar renaissance kora, amikor a magyar szellem a legmagasabbra lobban fel s amit leginkább a magyar asszonyok élesztettek fel.

Ha már Batthyányi Ferencnéről szóllottunk, el is mondjuk róla, hogy udvarában egyidőben 28 ifjú és 28 leány nevelkedett, 14 deák, apródok, vitézek, és ezek szolgái, mintegy 100 fő; mesterinasok, vargák, fonó asszonyok, sáfárok, cselédek, szakácsok, lovászok megint csak vagy 100 főnyi serege, akik valamennyien egy szállában étkeztek az urasággal együtt.

Bizony nagy gondja lehetett a gazdaasszonynak, ha még azt vesszük hozzá, hogy az ispotályok, a kegyúri templomok ellátásán kívül még a szegények kenyere is az ő kamarájából került ki.

Így járta ez a többi udvarházakban is, — legfeljebb kevesebb volt a kenyérpusztító száj, — már ahogy a rávaló módból futotta. Hogy is juthatott volna cifra viganóra, piperére, miegymásra? Előbbre valók voltak a nevelt leányok jegyruhái, a fiáknak a paripái, nyeregszere, safián csizmái, damascén kardjai, vitézi szerei.

Meg is mondta Batthyányi Ferenc Ferdinándus királynak, amikor az 1563-ik esztendőben megkérte, miszerint Miksa koronázására intse az urakat, hogy hozzák el magukkal a feleségeiket is, hogy “...az penigh nehezen fog megeshetni. Fényes pompa kéne ahhoz, ami magyar asszonynál hiányzik”.

De nem is ezen múkftt a dolog. Egy-egy móringlevélben, egy-egy végrendele ben, egy-egy hagyatéki leltárban olyan tömeg kincs volt olykor felsorolva, mint valami indiai maharadzsának. A várkastélyok vászoncselédeinek aranyhímzéshez szokott ujjai különb dolgokat készítettek el, mint valaha is láthatott volna Bécs. A cset- 13 -