Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-10-01 / 10-12. szám
■erős döféssel a szügyébe mártotta. A szúrás a szívet érte, a ló felágaskodott, hörögve nyerített, hosszú reszketés szaladt a talpától a sörényéig s hirtelen összerogyott. János nem hallotta, hogy az állat hörög és eldől. Arra sem ébredt, hogy a bíró föléje hajolt és a véres kést a tüszőjébe dugta. Hajnalban futva jött egy cseléd az istálló felől. János kábán állt az ajtóban a véres késsel a kezében. — Leszúrták a gazda legszebbik lovát! — kiáltotta a leány az összefutó cselédek előtt. Nem gondolhatott védekezésre és futásra János, a cselédek lefogták és vitték megkötözve a biró elé. — Miért tetted? Miért ölted meg a lovamat. János? -— támadt rá Adóm. ónsápadt volt a szolga arca mintha a kés elfolyatta volna az ő vérét, a szája széle fehér volt és megbilincselt kezeit az égnek emelte: — Tanúm az Úristen, ártatlan vagyok! : — Ártatlan, te? — fedte meg a biró. — János, János, hát ezt érdemeltem én tőled?!. . . A birád és gazdád vagyok, valid be töredelmesen a bűnödet! A szolga rémült szemmel körülbámult. — Ártatlan vagyok, esküszöm uram... Ki is merné mondani, hogy én szúrtam le a lovadat.!. . — A véres késed mondja, meg a véres gúnyád! Valid be hát és envhén büntetlek!. . . Hiszen csak egymagad háltál az istállóban. Igaz-e? — Igaz nagyságos uram. . . De én már törődött és vén vagyok, elárasztott a munka, mély volt az álmom. Csak az a bűnöm, hogy aludtam és nem vigyáztam gazdám jószágára. — Hogy higyjem ezt, János? A szolga összegörnyedt, könnyben úszó szemét a bíróra emelte és úgy rimánkodott: — Hűséggel szolgáltalak, uram... Vén fejemnek csak egy gondja volt, hogy óvjam és ápoljam, ami a tiéd. És most te sem bízol bennem! — Majd a kínpadon vallani fogsz! — intett a biró és a szolgák vitték Jánost a hóhér kínzókamrájába. A vereskámzsás sietve nekilátott a kínzásnak. — Valid be, János, a bűnöd! — Ártatlan vagyok! Harmadszorra János magára vette a bűnt. Ádóm biró elrémüive hallgatta a vallomását. — Töredelmes beismerésed enyhíti a bűnödet. Nem töretlek kerékbe — szólt fulva és aléltabb volt a megkínzottnál. — Hajnalban a hóhér kötele vár. És Ádám biró hajnalig virrasztóit. Akkor kiment a népekkel a vesztőhely elé és fedetlen fővel állt a bitó árnyékában. A hóhér pribékjivel a vaskampót viszgálgatta és Ádám biro szolgája bajbókolására gondolt. Felnézett aztán a komor fellegekkel bevont égre, mintha jelre vagy hangra várna a magasságból. De az ég könyörtelenül komor és néma maradt. Már jött a kövecses utón a fogat a megbilincselt elítélttel. Elkínzott és szomorú volt János. ahogy a bírót nézte. — Ártatlan vagyok! — kiáltott fel János, de hangja elhalt a vesztőhely alatt szitkozódó tömeg üvöltésében. Ádám biró felnézett ekkor az égre és a komorló felhők közt, úgy rémlett előtte, apró rés hasadt és a kivillanó kék derűn áttűzött az első napsugár. — Megállj, hóhér! — kiáltott messzehangzó szóval. Odarohant a vesztőhely lépcsőjéhez és onnan széttárt karokkal fordult a nép felé. — Ártatlan az én szolgám!... Én. . . én szúrtam le a lovamat! Mert tudni akartam, vájjon pusztulhat-e a bitón ártatlan ember! És térdre hullott ott a vesztőhely előtt. — Bocsáss meg nékem, János! Erős volt kettőnknek ez a próba! A pribékek elengedték Jánost és az öreg odavonszolta törődött s elkín- 15 -
