Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-10-01 / 10-12. szám
Ami addig csak a vallásom tanítása volt, — az ennekutána az én boldog tapasztalásom lesz. Ekkor tudom meg, mi az a szeretet, amiről beszélni hallok ugyan eleget, de amely a maga megnyilatkozásaiban, itt körülöttem, annyi lefelé vonó súlyát mutatja fel a reánknyomakodó emberi gyarlóságnak! Ekkor tudom meg, hogy van boldogság, van számomra is, már ezen a vilá’ gon és ekkor ismerem fel rendeltetésem igazi célját: szolgálni e világban és nem uralkodni; adni és nem venni; szeretni és nem mástól várni szeretetet. Krisztusnak élni, Krisztusban élni, — ezek nemcsak templomi kifejezések lesznek többé, mint eddig voltak, hanem valóságok. Mondd, kedves olvasóm, volt'e már igazi karácsonyod? És ha nem volt, ki az oka ennek? Isten nem lehet, hiszen Ő állandóan felajánlotta neked az Ő megváltó szeretetét. Talán az igehirdetés volt, amit hallottál eddig, olyan homályos, hogy nem tudtad megérteni Isten szeretet-üzenetét? Vagy egyenesen benned volt a hi" ba: nem vetted komolyan az Ur beszédét?! Bármi lett légyen is az oka eddig, — ezt a karácsonyt ne engedd tovaröppenni úgy, hogy az igazi karácsonyt át ne élnéd! És ha elmúltak volna az ünnepek, mire e sorok olvasásához hoz' zájuthatsz, — tudd meg, hogy e perceket is megragadhatod és buzgó imádságban felajánlhatod életedet Annak, Ki a te megváltásodért; a bethlehemi jászol szegénységébe is kész volt alászállni. Mondd, nem lennél'e kész azok közé tartozni te is, kik Isten iránti hálával mondhatják el, hogy volt már igazi karácsonyunk? Ny. P. Jószef, az ács, az Istennel beszél Magasságos, Te tudod: nehéz ez az apaság, Amit az én szegény vállamra tettél. Apja volnék, — és mégsem az vagyok. Ez a gyermek... ha szemébe tekintek, Benne ragyognak nap, hold, csillagok. Anyja szemei s a Te szemeid. Istenem, a Te szemeid azok. Gyönyörűséges és szörnyű szemek. Oly ismerősek, s oly idegenek. . Ez az ács-mííhely... ezek a forgácsok... Mit tehettem érte?... mit tehetek? Én tanítottam fogni a szerszámot, Mégis rá fogják majd a kalapácsot, ügy félek: mi lesz? Most is ki tudja, merre kóborog. Tekintetétől tüzet fog a műhely, Tüzet a vil“g, s egyszer ellobog. Ó, jó volt vele Egyiptomba futni S azután is óvni a lépteit. Fel a templomig, Jeruzsálemig. Míg egyszer elmaradt. . . Ó. jó volt, míg parányi rózsaujja borzolta szürkülő szakállamat, Ezüst nyomot: hagyott már akkor is. Komoly nyomot parányi -rózsaujjk. S most olyan más az útja... Vezetném és Ő vezet engemet. Csak azt tudom, a Te utadon jár, Magasságos. De ki tudja a Te ösvényedet? Te vagy az atyja, — én senki vagyok. Az Evangéliumban hallgatok, S hallgat rólam az Evangélium. Reményik Sándor. 4
