Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-06-01 / 6-8. szám

Й Déli Haraigszi százados joiileumai

AZ “APOSTOLI KIRÁLY’-SÁG

A déli harangozásnak 500 évei, jubíjubileuma alkalmából napvilágot látott vagy elhangzott méltatások és ünnepélyek általános hibája, hogy nincsen közös, egységesen irányított célkitűzésük, ekként nincs is eredményük. Legyünk tárgyilagosak, nem lehet eredményként elkönyvelni sem a hallgatóság zúgó tapsviharát, sem az ünnepélyekről beszámoló sajtótudósításokat sem, azt, hogy foglalkozik a világsajtó velünk, és még azt sem, ha bármily barátságosan veregetnek bennünket vállon akár államfők, akár egyházfők. Nekünk kell megszabni az irányt, merre verjen visszhangot az ünneplés. Az ünneplések sorozatának következetesen ugyanazt a célt kell szolgálniok; és pedig a trianoni és a párizsi tévedések orvoslására az Ígéreteken túlmenő ténybeli segítséget. A mai idők egyébként semmiféle ünneplése nem szolgáltathatnak alkalmat. Nincsen is értelme sem a tapsnak, sem a vállveregetésnek.

A méltatások — ritka kivétellel — zsákutcába kerültek azáltal, hogy az egyházi intézkedést, a Bulla Oratóriumot ünnepük, pedig a harangszó jubileumának megünneplése csupán alkalom — kell, hogy legyen — amivel kapcsolatosan rátereljük a világ figyelmét, miszerint egy bűnös politika, az elvakult gyűlölet egy jobb sósra érdemes nemzetet miként taszított a kétségbeesés örvényébe, valamint arra, hogy ennek jóvátétele mindazok kötelessége, akik ezt reá zúdították. A római egyházi institúciók méltatására közel egy millió egyházi személy áll készen teljes szellemi fegyverzetben, a hallgatósága is ott várja őket az istentiszteletek

idején a templomokban. Ők mindenbizonnyal szakavatottabb készülettel fogják méltatni a Római Egyház évfordulóit.

A déli harangszóval kapcsolatos magyar vonatkozás: a nándorfejérvári — és nem a belgrádi — győzelem, a magyar fegyvertény, a magyar önfeláldozás, amit pedig az alkalmi méltatok rendszerint mellőznek; a magyar seregek szerepét teljesen statiszta szerepre szorítják le, míg Hunyadit ha éppen megemíltik; fiáról Lászlóról, Rozgonyi Rajnáidról, meg Szilágyi Mihályról még csak oly módon sem emlékeznek meg, mint a lóversenyek outsiderjeiről szókán “futottak még...” Azonban annál több méltatást kap a harangszó, amelybe sokan olyan csodás hatást olvasnak bele, mintha az a jerichói kürtökhöz hasonlóan — amint az annak idején városfalakat bontott le, most az egy másfélszázezre:, jól kiképzett, jól felszerelt, tapasztalt hadvezérekkel, bőséges haditapasztalatokkal rendelkező hadsereget semmisített volna meg.

Nagy az ima ereje, — ha az az Űr Istenhez szól —, de mégha olyan nagy is, nem magyar feladat kisebbíteni a magyar fegyvertény nagyságát, azáltal, hogy a nándorfejérvári diadalt isteni csodatétellel hozzák összefüggésbe: csodatétel volt valóban, hogy a magyar szíveket a török roham visszaverése olyan elemi erővel ragadta magával, amiszerint azok se láttak, se hallottak, csak... De ez nem új a természetet ismerők előtt: az őserdő törvénye, hogy a vadállatok is mindig a futót üldözik, így üt ki az ősi ösztön a kutyából, amikor a robogó vonat után fut és megugatja. A futó ellenség, amikor a nya- 7 -