Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
MOSOLYGÓ SAROK A VARÁZSLÓ A Szövetkezet ivószobája. Jó tágas, Középen egy X lábú asztal nyújtózik végig, két okialán lóca. A szögletben “kármentő”, aminek az ajtajában nagyhasú. nagybajuszú mánta áll. Ez a kocsmáros. Az asztal felső végén négyöt falusi gazda pipál, vitatkozik. Háromnak a fején zsíros kalap, hátratolva a fejtbúbjára, hadd járja a szellő izzadt, veres homlokukat. Előttük piros bor, poharak. Hétköznap délután van, a nap lemenőiéiben ferdén süt be a vasrácsos ablakon s a piszkos, szürke deszkapadlóra kockákat fest. Zörren az ajtó. Fáradt, poros, szikár vándorlegény lép be. — Adj’Isten — mondja. De senki se törődik vele. Oda megy a szögletbe, letámasztja a szöges, görbe botját. Ráakasztja a kampójára gyűrött sportsapkáját. Lecsatolja a hátáról kapott, viharvert hátizsákját s azt is leteszi a bot mellé. S leül a kecskelábú asztal alsó végére. Előhúz a zsebéből egy zsebkendőfélét s azzal törli izzadt homlokát. A gazdák az asztal felső végén tovább pipá’nak, köpdösnek, vitatkoznak. Csak a nagybajúszú mánta megy a jövevényhez s kérdi üzleti hangon: — Mivel szolgálhatok? , A vándorlegény végignézi ravasz, szürke szemével s mondja: — Egy féldeci pálinkát kérek! — Igen, egy feldecit, az ára hetven fillér! A jövevény megérzi, hogy a “hetven fillér” annyit tesz virágnyelven: fizess előre, mert hát... Belenyúl a mellényzsebébe s kiolvassa a pénzt gondosan az összefaragott asztalra. A kocsmáros arca megenyhül s fordid a söntéshez, hozza a pálinkát egy hosszú pohárfélében. — Tessék! — és leteszi elébe. A legény felveszi, átnéz rajta a világosság felé, aztán lehörpinti, hogy az ádámcsutkája se mozdul. Egyet krákog utána s leteszi az üres üveget maga elé. A kocsmáros még mellette á'l s nem állja meg szó nélkül: — No, e lement... Messziről gyün, úgye? — Meglehetősen. — Miféle mesterember, ha meg nem sértem? ... Kovács, asztalos, lakatos? — Egyik se, valami más, különös. — Ugyan, mi az a különös? — Varázsló! — Varázsló?... Hát a meg miféle mesterség? Már akkor az asztal felső vége is rájuk figyelt s érdeklődve nézték a ravaszszemű legényt. — Hát még itt azt se tudják? Milyen falu ez itt?... Megmutatnám, hogy mit tudok, mi a mesterségem, de hát minek? Kendtek azt éigyse értik! — becsmérelte le a társaságot. — Nem is ér akkor az a mesterség semmit! — szól bele egy hátratolt kalapéi a felső parlamentből. — Hátha ér?!... Mér ne érne?! • •. Adják ide elém azt a három kalapot a fejükből mind a hárman. Gyanakodva, vonakodva odaadták neki. Sorba maga elé rakja őket az asztalra. — No, vendéglős éir — mondja a legény — hozzon ide ez alá a három kalap alá, mindenik alá, három zsemlyét, három szafaládét. — Egy kis vonakodás után. — No meg egy fél liter olyan veres bort, pohárral, mint amilyen ott fenn van az urak előtt. A kocsmáros szót fogad. Minden odakerül a rendelt helyre. A legény leül az asztal végére megint. A gazdák, a kocsmáros szájtátva figyelnek: mi lesz most? — 31 —
