Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-09-01 / 9-12. szám

A bécsi béke mellett Bocskay bölcsességét, fajtája iránti igaz szeretetét 350 év óta egy sereg város és község is hirdeti (nem csupán Hajdú megyében.} IV. Béla után az eleddig egyetlen sikeres, tényleg magyar erőt növelő telepítést Bocskay eszközölte. Az egykorú írók által félvadnak rajzolt hajdúkban, a szünet nélküli háborús idők, nyomorúságok által szinte állati sorba sülyesztett szegénylegényekben, esett magyarokban az ő érző, meleg szíve látta meg a megértés, felemeltetés után esengő testvéreket és telepítette le őket a Tiszántúl, főkép a mai Hajdú megye területén. Hogy a hajdúk mennyire méltók voltak a Bocskay bizalmára s őket a jobbágy robottól mentesítő kiváltságra, azt a ma is virágzó városaik, községeik igazolják. Hogy az oláh terjeszkedés Érmihályfalváig hatolt csak és nem juthatott Karcagig, az a Bocskay érdeme, mintahogy az övé az a kb. 200,000 magyar, amelyik alázatos büszkeséggel vallja magát hajdúivadéknak s majdnem teljes egészében református keresztyénnek.

Jól mondotta a fejedelem felett elhangzott halotti búcsúztató: Elvesztettük vagyis inkább a boldogok örök hazájába előre bocsátottuk Erdély felséges fejedelmét, Istvánt, minden idők és minden emlékezet páratlan hősét, kinek erénye dicsőségét soha sem fogja elborítani bármi mély feledés, nem fogja joggal megtépni a leggonoszabb irigység sem és nem fogja kitépni az emberek szívéből soha semmiféle idő, bármennyire megemészt is minden dolgokat”.

Az sem véletlen, hogy a genfi reformációi hatalmas emlékművön a református vallást befogadott hat nemzetet ábrázoló hősi alak között a magyar nemzetet a Bocskay István szobra képviseli.

Mély hitű református keresztyén volt, emberséges ember s így igazán magyar. Ma is sokat tanulhatunk tőle. testvériség

A bécsi béke okiratának utolsó lapja