Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-09-01 / 9-12. szám

Julián barát híradása három évvel előzte meg a mongol hordákat és jelentése rendkívül fontos lehetett, mivel meg sem pihenhetett a fáradságos utazása után; azonnal folytatni kellett útját Rómába: számoljon be személyesen •a Szent széknek, miket tapasztalt keleti útján. A király pedig nyugati országok fejedelmeit külön levelekben értesítette mindarról, amit a menekültek és Julián barát jelentett a közelgő Végítélet felől.

Nincs Európában udvari levéltár, ahol ne tornyosulnának Béla király klasszikus latinsággal sajátkezűleg írott levelei, melyek stilusa Horátiuséval, realitása Dantééval Vetekedik. A pápa könnyeket hullat és a Szentföld viszszaszerzésénél előbbrevalónak ítéli Magyarország megsegítését dehát... a császár! Majd ha végzett vele! IX. Lajos francia király a pápa és a császár civódásába bonyolódott bele, eként ő se .sokat számít, azonban a szomszédos Vencel cseh király, Habsburg Rudolffal •és Brandenburgi Ottóval valamint seregükkel együtt hirtelen nyugat fele távozott a Német Lovagrend felkérésére — UNO rendfenntartó karhatalmi erőkként a lázadó, még nemrég pogány poroszok ellen. (Akár csak ma a Szüzei csatorna felé). E “hadi” vállalatra aszszonyok, gyermekek és társzekerekre málházott kincseik is útnak eredtek a biztosabb Nyugat felé. Délen a balkáni despofta, Vatatzes János “marsai” pedig behódol az ázsiai jövevényeknek és szövetségesükként vesz részt a mongol hadműveletekben.

Minden pontosan úgy zajlik le, amint az ma is mtgismétlődött: sajnálkozások, rokonszenv-nyilatkozatok, szavak, szavak és semmi komoly segítség sehonnan! Még az UP. reporterek sem hiányzanak: IX. Lajos elküldi Rogerius mestert, hogy legyen egy biztos megfigyelője, aki minden felől idejében tájékoztatja. Rogeriustól tudjuk, hogy a mongoloknak a Muhinál zsákmányolt királyi málhából sikerült megtalálniok a királyi pecsétet. Akkor is került nem is egy “Kádár János”, aki hamisított királyi rendeletekkel” a kicsalogassa a megbújt, megrettent lakosságot — a mongolok szabad prédájául. Akkor is ugyanazon ázsiai módszer szerint játszották meg a kiürítést és a lidércnyomás alól magukat felszabadulva érző lakosságot — akár csak ma — összefogdosták és legyilkolták de az asszonyokon előbb még állati vágyaikat kielégítették. Rogerius tudósításai jegyzik fel, hogy a mongolok, miként gázolták le lovaikkal a csecsemőket, miként szurkálták agyon a harcmezőn elmaradt sebesült vitézeket, — akár csak ma.

A magára hagyott magyar ellentállás pedig éppen úgy megkapaszkodott ittott az erdőborította hegyes vidékeken: Pécsett, Tarjánban, a Duna hajlásúban, a Vértes hegyekben, a Bakonyban, Győrött Komáromban, Óvárott, (mindazok a helyek, amelyeket a dicsőséges októberi felkelés szentelt meg). Az ázsiai hordák pedig könnyű szerrel és könyörtelenül boncolták fel a védtelen lakosságot, mint a késő utódok ma. Most már nincs, aki elő merne jönni, hogy a kalászba hajló termést learassa, pedig enni a mongolnak is kell: Magukkal hozni annyit? Ugyan hogy is győznék! Bántatlanságot ígérnek az aratóknak, de ugyan ki is hinne már a “kádárjánosoknak”? Az eltakarítatlan hullák ontják magukból a fekete halál miazmáit, az pedig nem nézi, ki az üldöző és ki az üldözött. Ha a bujdosók élete kínszenvedés és ha megváltás a halál, de amíg élnek, bandába verődve ütnek rajta a mongol hadsereg nyájain, elhajtják a gulyákat, betakarított gabonát, szállítmányokat fosztogatják s a megszállók nemcsak a nélkülözésekkel, hanem a félelemmel is kezdenek megismerkedni.

A király a nemzet ezen agóniájában, utolsó remediumként hűbérként felajánlja a segítség ellenében az országot a császárnak, amit a “Stupor Mundi”, a világ elkábítója — nem vesz hivatalosan tudomásul. Akkor talán mégiscsak kellene valami segítséget nyújtani.

— 11 —