Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
A MAGASHEGYSÉG ES AZ EMBER. A “kirándulás elmaradt” ... Pedig hogy készültünk rá! Egész héten lázasan tervezgettünk, néztük a térképet és útleírásokat. Összeszedtük a holmit, gondosan kisúroltuk a csajkát, megvarrtuk a hátizsák leszakadt zsebét, megvizsgáltuk a kötelek épségét... Édesanyánk által csomagolt hazaiból még maradt egy kis fagyos szalonna, sőt egy kissé száradt, de hazai barna kenyér is. Milyen jó lesz ezt annak a magas hegynek a tetején elfogyasztani, rá forró citromos-rumos-teát inni... Hiába lestük azonban egész nap a köd felszállását, ehelyett mindig jobban és jobban sűrűsödött, végül még havazni is kezdett... A szabadság lejárt, másnap vissza kellett utazni. Egy élménytől fosztott meg bennünket a természet. Ott álltunk Ausztria legmagasabb csúcsa a GROSS GLÖCKNER lábainál; nem lett volna túl nehéz feladat oda feljutni, ahová egy kardinális vezette expedíció mászott fel először több mint száz évvel ezelőtt... “Nem baj, legalább megkímélted magad egy nagy strapától, nem leszel fáradt este a táncnál és pihenten jobban fogod élvezni az autóbusz és vonat ablakából a gyönyörű vidéket”!... Volt, aki így vélekedett. .. Ahogy ezt a kis történetet most elmeséltem, legtöbben bizonyára megsajnáltak; titokban talán olyan is akad, aki kissé igazat is ad, de kissé azon is gondolkodik, nem volt-e igaza az ellenvéleménynek is? De most nem is rólam van szó. Szeretném megvilágítani azokat a szempontokat, melyek évszázadok óta az embert arra ösztökélték, hogy mindig magasabbra és magasabbra hatolva olyan cél elérésére törekedjék, melynek indító okát nem mindenki érti meg... Miért kockáztatja jövőjét, életét az ember olyan célokért, melyek nem járnak anyagi haszonnal? Mi értelme volt és van, hogy magát fagynak, nélkülözésnek, mérhetetlen szenvedésnek kitéve ilyen veszélyes kalandokba bocsájtkozik? Manapság, ha nem is érti meg minden ember, hogy a hegymászás milyen gyönyörűségeket rejt magában, még sem tekint a hegyekre mint ellenségre. Legfeljebb nem szereti, mint azt Petőfi olyan szépen kifejezi, de azért csodálja. Az ókorban a természetszeretet ismeretlen fogalom volt. Sőt könyv is jelent meg UVIUS-tól “FOEDITAS ALPIUM” (Az Alpok szönyűségei) címen s nagyon sok évszázadnak kellett eltenie, mig a magashegygységet nem ellenségként kezelték. Természetesen, akkor sem lehetett elmozdítani a hegyeket és kénvszerből vagy szükségességből át kellett hatolniok kisebb, sőt nagyobb hadseregeknek is. A Kr. előtti 4. évszázadban Nagy Sándor a Tauruson és a perzsa magashegységen keresztül a Himalájáig jutott seregeivel. Még ismeretesebb Hannibal vonulása a Pireneusokon és Alpeseken át ötvenezer katonával és 37 elefánttal. Később gazdasági és tudományos szempontok késztették az embert, hogy jobban és mélyebben hatoljon a hegyvilág rejtelmeibe. A középkorban is csak szükségességből másztak hegyet, de arról is maradt feljegyzés, hogy elvétve kedvtelésből vágtak a hegynek. István királyunk kortársáról, egy norvég királyról jegyzi fel a krónika, hogy szeretett hegyet mászni, sőt egy alkalommal bajba jutott társát ő mentette ki szorongatott helyzetéből. Ahogy látjuk, eddig csak írók, királyok és hadvezérek szerepelnek a hegymászás történetében és jogosan gondolhatnánk hogy ezek később eltűnnek a hegyek színpadáról. Épp ellenkezőleg! A történelem további folyamán is vezető szerepet játszanak, egészen a huszadik századig. (Ismeretes, hogy a mostani belga király édesapja is sziklamászás közben vesztette életét.)- 11 -
