Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-07-01 / 7-8. szám
IRODALOMTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK Egy Magánosságtól Irtózó Lélek sipríLy Clajoé Emberi életpályájában — mint a legtöbb e századbeli költőnk életében — kevés érdekesség vagy bonnyodalom akad. Az a meseszerűség, regényesség vagy kalandosság ami a század majdnem minden magyar irodalmi nagyságának pályafutásában megnyilvánul vagy megvillan, úgy érezzük mintha kiveszett volna a közelmut költőinek életéből. S ha van “nagy” életük, befelé élik, amiért aztan a jövő életrajzíróinak nem lesz könnyű a dolguk. De lehet, hogy az időbeli távlat, a “megszépítő messzeség” hiánya, késztet erre a megállapításra benünket. Száz év múlva talán egészen másképpen Írnak majd azokról akiket most annyira a közelünkben, a korunkban, a napjainkban érzünk, s kiknek emberi, művészi nagyságáról vitatkozunk, véleményt nyilvánítunk, Ítélkezünk a mában. Ilyenkor valami homályos sejtelem érezteti velünk az emberi ítélet viszonylagos, esendő, törékeny voltát, ahogy látszatra, pillanatnyi hangulatra benyomásra támaszkodva értékelünk, bírálunk el egy-egy emberi alkotást s abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy az egészet, a lényegest láttuk meg, pedig lehet, hogy csak részletre bukkantunk; mellékes dolgokon hittük a “sub spcie aeternitatis” jelet, holott talán ezek nyomtalanul eltűnnek majd a mindent átformáló idő s jövő ködében... , Áprily Lajos életéről nincs sok mondanivaló. Brassóban született, tanárnak készült, Nagyenyeden, Kolozsváron majd Budapesten tanított, s ott él ma is. Az első világháború után kezdődött művészi pályafutása, de ez az indulás nem volt olyan zajos, magával áradó, az akkori idők hangulatát nem használta úgy ki mint kortársa Reményik Sándor. Az erdélyi lélek jellegzetes típusa 6 is. A nagyrahivatrittságnak, a messzirevágyásnak láza ő benne is él, miközben a sorssal, az élet sokszor szürke, kicsinyes körülményeivel kell alkudoznia. Mint a kis havasi csermely, olyan ez a lélek; mindennapi ”gond-sziklákkal” küzd, de csengő hangjában, ott a biztatás is: ’’Tenger felé, tenger felé”.... Az ifjúság életenergiájával, szomjával teli Áprily nem akar “csak” erdélyi iró, olyan “tájköltő” maradni. Úgy érzi, hogy szűkebb hazája nem fojthatja el benne a lelke mélyéről elemi erővel feszakadó, csúcsra áhítozó sóvárgást, s hiszi, hogy valami titkos sejtelem ragadja viszi előre a nagy élet-vizek az általános emberi érzések, az egyetemes humanum ’’szent óceánja felé. ___”Oh hányszor hittem, szárnyamat kibontom ha hivó szél jön, messzi tengeré és átrepülök túl a horizonton távol derengő tengerek felé....” Csak később, mikor Erdélyre rászakad Trianon gyásza, döbben rá arra, hogy szülőföldjéhez tapadó emlékeit, e kis ország népének ősi szellemét, gazdag múltját, tradíciót nem tépheti csak úgy ki magából. Érzi e földdel való sorskö zösséget, az evvel járó terheket, s búcsúzik fiatalkori ábrándjaitól, a kozmopolita költészettől beletörődve a magyar iró végzetébe. — 14 —
