Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-03-01 / 3-4. szám

1853 március 2 A lombok a fákon, a selymes fűszá­lak a réten, mind erről zizegnek. A holdsugár, a szellő, a napfényben játszó porszemek, mind erről suttognak. Az uraságok szalonjaiban, a cseléd­lakásokban mindenki erről beszél: “Az akasztófa többé nem szégyenfa! A de­res, ahol sebesült honvédeket vertek ha­lálra: Tisztesség!” És erről beszéltek az iskolák tízper­ces szüneteiben a kisdiákok- meg a na­gyobb fiúk: kár, hogy nem születtek vagy tíz évvel elébb! 1853 esztendő elején a pozsonyi cs. kir, kerületi főnök besúgásból arról ér­tesül, hogy a lyceum dákjai vadul poli­tizálnak- Attems gróf úr Öméltósága te­hát még az este meglátogatja a cs. kir. térparancsnokot a primási palotában lé­vő rezidenciáján és gondosan betett aj­tók mögött Őnagyméltóságával, Rücks­­trahl altábornagy térparancsnokkal közli a felfedett bűntényt. Listát is ad át és még az éjszaka kakastollas zsandálrok fogdossák össze a listán szereplő öt di­ákot. A fiúk a hadbíró előtt nem tagad­nak . — Ügy van! Micsoda remek dolog lett volna ott lenni Tápió Bicskén, vagy Isaszegnél, Vácnál, vagy Nagy Salló­­nál... Piros Sapkában! Kávészín, veres zsinóros attilában! Lóháton vezetni hu­szárokat rohamra a vasasok ellen! Hát bizony sajnálják, hogy nem le­hettek ott ők is közöttük a szabadság­­harc idején. A Satbsauditor — a hadbíró őrnagy — meghozza az ítéletet. Pálcát ugyan nem tör felettük: azt csak a halálraítélt felett törik el mondván: “Istennél a ke­gyelem!” Csupán egyszerűen a térpa­rancsnok úr Őnagyméltósága nevének a kezdőbetűjét firkantja rá, jeléül annak, hogy az ítélet végrehajtásának szabad folyást enged. Ma Március 2.—a van. Az eladó Lányok most gyűjtik a hóiét, hogy majd elmulasszák vele a nyári szeplőt és a lyceum udvarán is ott szennyeskedik az árnyékos oldalban egy-egy hókupac, a­­mit a diákok nagy zsibongva lapátolnak össze, rakják saroglyára: az a parancs­­hogy az udvar 9 órára kitisztítva, üre­sen álljon! A parancs különben arra u­­tasítja az iskolamestereket, hogy 9 ó­­rától fogva a diákságnak az udvarra ti­los kimenni; csak az emeleti folyosókon tartózkodhatnak, ott is tanári felügyelet alatt, viszont ezek felelősek a rendért és ők tartoznak a diákság ildomos viselke­dését ellenőrizni. Fél kilenckor recsegő kürtszóval, dobpergéssel egy osztrák batallion vonul be a lyceum udvarára. Élen hozzák az ezredzászlót, amely bizonyára éppen o­­lyan kíváncsian tekint szét az iskola ud­varon, mint ahogy a diákok nézegetik őt. Bizonyára sem az ezredszászló nem járt iskolába soha és a kisdiákok sem láttak még hadilobogót. A bakák bakkancsa, a csattok a szíj­­jazatokon, a rézből kivert kétfejű sas, a kakastollas kalapok mellett, a szuronyok a töltött puskák végén, mind, valamen­nyi ragyogott a reájuk vetődött márciusi napfényben. Az udvaron most francia­négyes figurák után a katonák négyszö­get alakítanak: a hadnagyok, főhadna­gyok és kapitányok élesre köszörült kar­dokat rántanak ki és azzal igazgatják e­­gyenesre a sorokat. A rézpitykék egy vo­nalat, a friss tavaszi széltől kiveresedett hatalmas bakaöklök, amelyek a puska­­szíjjat — a töltött puskák szíjjait! — ma­rokra szorítják, egy másik vereslő vonalt, a kékes szürke katonaköppenyek csípőig felhajtott sarkai pedig egy cikk-cakkos vonalat képeznek, csupán a kakastolla­— 9 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom