Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11-12. szám
SZEMLE - KRITIKA KÖNYVBIRÁLAT Az egyre gazdagodó, színes, változatos, emigráns magyar irodalom egy új értékkel gyarapodott. Brazíliában élő honfitársunknak Liszka Violának “Szeszélyes Április” címen egy novellás kötete látott napvilágot nemrégiben itt Sáo Paulcban. A szép kiállítású s gondosan szedett könyv hat elbeszélésből és egy kisregényből áll s az írónak ez az első nyomtatásban megjelent műve. Az ember őszintén szólva el telt már olyan emigrációban megjelent s gomba-módra szaporodó írásokkal melyek unos-untalan az elmúlt évek egyéni meglátásait, eseményeit, történetét mesélik el. E második világégés után az emberekben szinte természetszerűleg elhalványult a tragikum iránt való érzés és részvét — Hiszen mindannyian oly sok emlék-sebet, egyéni katasztrófák lidércét hordozzuk magunkban és annyi mindenen mentünk keresztül, hogy sokan elmondhatnánk túlzás nélkül”... életünk kész regény.Igen, — sokminden történt velünk. A Sorsnak, ennek a “szeszélyes áprilisnak” a játékszerévé váltunk, valójában éltük, átéltük a történelmet. Világok, politikai, társadalmi rendszerek sűlyedtek el körülöttünk, vágyaink, terveink váltak semmivé, szinte egyik napról a másikra. Mindezek bizonyos ézéseket, hangulatokat, magatartásokat életfelfogást váltottak ki mindannyiónkból — reagáltunk rájuk — ki-ki a maga módján. De ha valaki erről a drámai gyorsasággal lepergett, 10 — 15 éves földi színjátékról Írásban akar beszámolni, akkor úgy érezzük, hogy ehhez nem elég csak az íráskészség, a kifejezőképesség az u. n. mesterségbeli tudás, ehhez valami “más” is kell, ha maradandót és művészit akar alkotni, s újra hozzáférkőzni az olvasóközönség elfásult szivéhez és szelleméhez. Azt hisszük, hogy Liszka Violának e könyvével sikerült ez a mindig izgalmas és sokszor kétes, de döntőföntosságú irói vállalkozás. Műve egy fiatal, alkotó — energiával teli művésziélek bátor szárnypróbálgatása. Az első három novella a háború ájulatába zuhant Magyarország, lázas, sasbehivós, távesküvős, “csak egy nap a világ “—át eleveníti fel újra előttünk. Egyszerű emberek, emberpárok, férfiak és nők; a sorssal, és a mindennapi kenyérrel való küszködése ez, amikor az egész ország egy nagy mozgósított akarás és cselekvés. Mindenki érzi, hogy az elindított események gigászi rohanását senki sem tudja többé megállítani, s aggódással, bizonytalan sejtelmekkel eltelve, sok szem a jövő felé tekint. A jövő felé, honnan mindenki vár valamit, — győzelmet, nagyobb kenyeret, országot, jobb és emberibb életet, régi sérelmek orvoslását. S aztán jön az összeomlás, a kiábrándulás, remények, tervek megsemmisülése. A másik három novella szinte egy-egy kortörténeti kép az elveszett és elvesztett ország mindennapos életéből. Az iró drámai erővel hozza elénk kis emberek nagy tragédiáin keresztül ezeket az időket, mikor észre kell venni, hogy az élet megy tovább, nincs megállás, merni, alkotni kell a semmiből is. A magyar nő, az asszony hősi küzdelme ez, mikor a férfiak elvesztették a csatát, a kenyeret, a szabadságot s az élethez való jogot is. A könyv utolsó része egy kisregény: “Mentsétek meg lelkeinket”. Négy idegenbe szakadt magyar leány vészkiáltása ez az egész emberiség felé. Az emberi gonoszság miatt szenvedő érzékeny női lélek, igy kiált oda a kor lelkiismeretéhez : “ ... kárhozott zseni, te huszadik század embere, abszurd diák! — matematika, fizika-kémiából kitüntetéssel maturálsz; hittanból és magaviseletből megbuksz...” Az idegenben elkallódó, elzüllő magyar fiatalság otthonra, szeretetre, megértésre vágyó szomorú világa ez ;> azoké a fiataloké kik “... kinövik ugyan a honvágyat, de a hazátlanságot még ők sem...” 24 —
