Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11-12. szám
Kis történet — Nagy nyomorúságból Németország 1948 A biedermeier baba. Már ott tartottunk, hogy a jeggyürűnk is veszélyben forgott. Valamit tehát tenni kellett. Csak a biedermeier baba, az egyik térítővel letakart üres láda tetején emlékztetett a múltra. Csodálkozó, nyílt szemei biztosan sokszor vetették fel a kérdést: hova is kerültem? micsoda miliő ez itt a rozoga székek, tábori ágyak között? Egészen biztosan nem ragaszkodott anynyira hozzám, mint képzeltem. Szerelmünk már csak egyoldalú lehetett: ha rajta múlott volna, biztosan régen egyik, vagy másik csodálójánál ékeskedne. Hiszen előfordult, hogy akadtak látogatóink is — amerikaiak, jobbmódú németek. A babát egyik sem felejtette el megdicsérni. Ajánlataim is voltak, néha egeszen kecsegtétőek.' A szükség is nagy volt. Mégis, a babától nem tudtam volna megválni. “Mi lenne, ha lekopiroznád?” kérdezte egyszer az uram. Az ötlet jó volt, (csodalatos, hogy a nyomorban milyen ritkán ötletesek a férfiak,) csak a másolat lett szegényes. Még sem adtam fel a reményt, újra próbálkoztam. A második már gyönyörű bidermeir baba lett, tökéletes mása az eredetinek. Ez az uj csipke-és szalagfelhős baba volt hivatva a mentőangyal szerepet játszani életünkben. Óvatosan, celofánpapirba csomagoltan indultam vele szerencsét próbálni. Mint kézimunka, úgy gondoltam, kézimunka-üzletet érdeklő árú. Először itt próbálkoztam hát az eladással. Innen azonban egy népművészeti üzletbe küldtek. A népművészeti üzlet tulajdonosa viszont azt tanácsolta, hogy porcellán-üzlet keretébe tartozik az ilyesmi. Különösen, ha át tudnám kávé, vagy tea-melegitővé alakítani. Irány a porcellán üzletbe! Itt is kicsomagolva, büszkén vártam a hatást. De megrendelés helyett megint tanácsokkal látott el az előkelő kinézésű hölgy: “ Csemege üzletben, csokoládés dobozok tetején tudnak ilyesmit jól eladni” mondta jóindulatú határozottsággal. A csemege üzlet tulajdonosa a szomszéd virágoshoz küldött át, aki a baba szépségén tűnődve, csodálkozva kérdezte, miért nem vittem rögtön egy drogériába? “Ékszerésznél próbálja meg” ajánlotta ott a kiszolgálónő, miután művemet alaposan megcsodálta, sőt a köhögés elleni orvosságot vásárló nagypapának és unokájának is kedvesen mutogatta. Mondanom sem kell, hogy az ékszerész megint tovább küldött — ezúttal egy nagy ruhaszalonban találtam magam. Itt sem volt szerencsém. Sőt, csodálatosképen a ruhaszalonos nem is küldött tovább. Sorsom teljesen hidegen és közömbösen hagyta, de én már annyira lendületben voltam, hogy legszívesebben a szomszéd koporsóárushoz és a cipőkereskedésbe is be vittem volna. A ruhásüzlet kijáratában még is meg torpantam egy pillanatra. “Jobbra? Balra? Haza? Csak azért se!” Tétovázásomban női hang riasztott meg. “Ach wie schön” (óh mily szép!) ismétélgette szüntelenül. Ekkor vettem észre, hogy a babáról hiányzik a celofán papír; a ruhaszalonos ridegsége egészen megzavart. Az előbbi női hang elragadtatását hamarosan kettő, három — talán tiz is követte. Perceken belül úgy álltak körül az emberek, mint autószerencsétlenség áldozatát szokás. Repültek a kérdések: “eladó a baba, mibe kerül, én csinálom-e, Hol lakom, mikorra tudok rendeléseket elvállalni? A történttnek itt vége is van — ami ezután következett, már nem is érdekes. Sok, sok megrendelés, éjszakákba nyúló munka ... és hálaadás a jóságos Istennek.- 19 -Viktor né
