Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-11-01 / 11-12. szám

Kis történet — Nagy nyomorúságból Németország 1948 A biedermeier baba. Már ott tartottunk, hogy a jeggyürűnk is veszélyben forgott. Valamit tehát tenni kellett. Csak a biedermeier baba, az egyik térítővel letakart üres láda tetején emlékztetett a múltra. Csodálkozó, nyílt szemei biztosan sokszor vetették fel a kérdést: hova is kerültem? micsoda miliő ez itt a rozoga székek, tábori ágyak között? Egészen biztosan nem ragaszkodott anynyira hozzám, mint képzeltem. Szerelmünk már csak egyoldalú lehetett: ha rajta múlott volna, biztosan régen egyik, vagy másik csodálójánál ékeskedne. Hiszen előfordult, hogy akadtak látogatóink is — amerikaiak, jobbmódú németek. A babát egyik sem felejtette el megdicsérni. Ajánlataim is voltak, néha egeszen kecsegté­­tőek.' A szükség is nagy volt. Mégis, a babától nem tudtam volna megválni. “Mi lenne, ha lekopiroznád?” kérdezte egyszer az uram. Az ötlet jó volt, (csodalatos, hogy a nyomorban milyen ritkán ötletesek a férfiak,) csak a másolat lett szegényes. Még sem adtam fel a reményt, újra próbálkoztam. A második már gyönyörű bidermeir baba lett, tökéletes mása az eredetinek. Ez az uj csipke-és szalagfelhős baba volt hivatva a mentőangyal sze­repet játszani életünkben. Óvatosan, celofánpapirba csomagoltan indultam vele szerencsét próbálni. Mint kézimunka, úgy gondoltam, kézimunka-üzletet érdeklő árú. Először itt próbálkoztam hát az eladással. Innen azonban egy népművészeti üzletbe küldtek. A népművészeti üzlet tulajdonosa viszont azt tanácsolta, hogy porcel­­lán-üzlet keretébe tartozik az ilyesmi. Különösen, ha át tudnám kávé, vagy tea-melegitővé alakítani. Irány a porcellán üzletbe! Itt is kicsomagolva, büszkén vártam a hatást. De megrendelés helyett megint tanácsokkal látott el az előkelő kinézésű hölgy: “ Csemege üzletben, csokoládés dobozok tetején tudnak ilyesmit jól eladni” mondta jóindulatú határozottsággal. A csemege üzlet tulajdonosa a szomszéd virágoshoz küldött át, aki a baba szépségén tűnődve, csodálkozva kérdezte, miért nem vittem rögtön egy drogériába? “Ék­szerésznél próbálja meg” ajánlotta ott a kiszolgálónő, miután művemet alaposan megcsodálta, sőt a köhögés elleni orvosságot vásárló nagypapának és unoká­jának is kedvesen mutogatta. Mondanom sem kell, hogy az ékszerész megint tovább küldött — ezúttal egy nagy ruhaszalonban találtam magam. Itt sem volt szerencsém. Sőt, csodálatosképen a ruhaszalonos nem is küldött tovább. Sorsom teljesen hidegen és közömbösen hagyta, de én már annyira lendületben voltam, hogy legszívesebben a szomszéd koporsóárushoz és a cipőkereskedésbe is be vittem volna. A ruhásüzlet kijáratában még is meg torpantam egy pil­lanatra. “Jobbra? Balra? Haza? Csak azért se!” Tétovázásomban női hang riasztott meg. “Ach wie schön” (óh mily szép!) ismétélgette szüntelenül. Ekkor vettem észre, hogy a babáról hiányzik a celofán papír; a ruhaszalonos rideg­sége egészen megzavart. Az előbbi női hang elragadtatását hamarosan kettő, három — talán tiz is követte. Perceken belül úgy álltak körül az emberek, mint autószeren­csétlenség áldozatát szokás. Repültek a kérdések: “eladó a baba, mibe kerül, én csinálom-e, Hol lakom, mikorra tudok rendeléseket elvállalni? A történttnek itt vége is van — ami ezután következett, már nem is érdekes. Sok, sok megrendelés, éjszakákba nyúló munka ... és hálaadás a jóságos Istennek.- 19 -Viktor né

Next

/
Oldalképek
Tartalom