Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
MOHÁCS HAJNALÁN Tehát Bakócz Tamás, a nagy vagyon szerző bibornok meghalt. Ez járt szájról-szájra s pár nap leforgása alatt az egész ország erről beszél : — Ki fogja azt a Dárius kincsét megörökölni? — A bibornok rokonsága nem sokat számit; trencséni faúsztatók, hát ha adnak nekik egy jókora zsellértelket, — azok azzal is boldogok lesznek. Nyilvánvaló, hogy a király lesz az örökös. — Ráférne szegényre! — mondják a jóakaratú közömbösök. — Na! Végre valahára! kiáltanak fel az érdekeltek, akik ezt aként értik, hogy na most megkapják végre-valahára a követeléseiket a királytól. Ezek közzé tartozik a két Sulyok fivér : István és Balázs, a két szalbácsi bán ; nemkülömben Hédervári Ferenc, a nándorfehérvári bán, akik a hír vétele után jól bevágták maguk mögött a várkapukat, csak úgy dongott, és lóhalálában nekivágtak a Buda felé tartó országútnak- Erősen siettek, hogy odaérjenek, amíg a kincsekből még tart. Szerencsés Imre (ma Glück Ármin lenne a neve), a királyi altárnokmester bizonyára az ókuláriuma fölött ránézett a három ragyreményű férfiúra és felhúzva a vállait, könyökét a testéhez szorítva, a mennyezetnek fordított tenyereivel széttárta két kezét - ami a nemzetközi pénzpiacon ma is azt jelenti: — Nuu? — Ich zoll nix! Legyünk uraságok egy kis belátással Hát a király urnák is csak kell élni, ugyebár? Mondok maguknak valamit: Öt esztendeje, hogy házasok és a király urnák még mindig nem futotta arra, hogy a feleségét lehozassa magának Bécsből! Ilyen finom népek és még csak arra sem telt nekik, hogy egy lőcsös szekeret rendeljenek- Igazán lehetnének tekintettel rájuk. Most lenne miből! De így! Azt mondta Sulyok ur, hogy a hagyatékot az országtanács a honvédelemnek szánta és abból egy peták se dukál a király urnák? U- gyan kérem! Van magának fogalma, miféle tárasaság ez az Ország Tánacs? Hát ne is kérdezze kérem! — így folyhatott ez az alkudozás, amin magunk is — valljuk be — annak idején keresztül mentünk, amikor valamelyik bank párnázott igazgatói szentélyében tehermentes ingatlanainkra kölcsönt akartunk felvenni. Körülbelül szakasztott azonmódon vágta be a három várkapitány Szerencsés Imre Ármin ajtaját, mint ahogy mi is cselekdtük, amikoris végül pénz nélkül ténferegtünk ki az utcára, Na most azután! Hát honnan a csudából kerítünk pénzt? Hogy fogunk most a hitelezők előtt — illetfve — a várbeli fizetetlen vitézek előtt megállani? Röviden, — sem a két Sulyok fivér, sem Hédervári Ferenc nem mentek viszsza a szabácsi, illettve a nándorfehérvári várba, ahol a várőrság biztosra vette, hogy az évek óta elmaradt salláriumaikat meg fogják a bán urak hozni. Egyik, meg a másik bizonyára már ki is nézte magának azt a jószágot, amit a kényszer megtakarítás árán most megvehetnének. Legkésőbb az aratásutánra ígérték, hogy jönnek s már erősen sárgult az árpa,. Hívatja is Logodi Simon a várjobbágyokat : emberek, talán vágni is lehetne már! Nosza Vágják, sőt már kepékben az árpa az egész határban, amikor nagy zene-bonával szalad ám a parasztnép, hogy “Itt a török!” A látótoronyból is csak kiabál az istrázsa, hogy kongassák meg a harangokat, de íziben ám! Pedig a tájék oly békességes ; minden, amit innen a várfokáról el látni: a sárguló gabonaföldek, amelyet ha megfujja a szél, ring, fodrot vet, mint a Száva vize. A távolság a messzi hegyek zöld erdőségeit kékbe öltözteti, de — valami szokatlan ezt a békés képet mégis csak megzavarja! A hegyek felett sűrű fekete fellegek szállanak s a napszállat furcsán megfordítja az esthajnali pírt : nem a nyugati égbolt veresedik neki, hanem kelet felől piroslik az alja. Hej! Nagy tüzek lehetnek- 9 -