Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

Szükség volt erre mindig, de méginkább ma, amikor olvasztókemencébe hajított az idő minden embert s vele a magyart. Aki újságot csinál, legyen egyenrangú a korral. Nem a bugi-wugi, s nem is a rakétarepülő jelzi az időt: felszínes vigasság az egyik, technikai újítás a másik; de az érző krónikás, ha lehunyja kissé a szemét, a táncok ritmusán és a repülök sivításán át, hallja i'. sors dübörgését a sorsét, mely új századot, benne új Magyarországot gyúr élők és halottak véréből, idegeiből, csontjaiból.

Szászor megrágva s emésztve minden szót elmélkedjünk — “Méltók vagyunk-e sorsunkhoz?” “JAVÁRA VAN-E LESZ-E HAZÁNKNAK, LENYOMOTT В E - TÜNK?”

III

Az újságnak hivatalból kötelessége, hogy kritikát gyakoroljon — mind a művészi és szellemi, mind pedig a majdan történelemmé váló, jelen események felett. Hálátlan feladat az első és óriási felelősséggel jár a második.

Sorjába veszem a kérdést.

Kritika e az a kritka, mely politikai, társadalmi és felekezeti szempontok szerint osztályozza a magyar írókat, művészeket s egyéb alkotókat; mely egyeseket, csak makacsul szidni, másokat meg rendületlen ordítással magasztalni tud, s melynek egyik leghasználtabb fegyvere az agyonhallgatás? Igen, kritka ez is — a műfaj szempontjából, de ne csoldálkozzék sem a kritikus, sem újságja, ha elvakultságában ingoványba téved, ahol elmerül az iró presztízse s a kritka tekintélye, veszélyeztetve ezzel magát a lap létalapját jelentő bizalmat.

Ezekkel a kérdésekkel szemben azonban a külföldön élő magyarság elnéző, mert az érdekelt — az agyondícsért középszerű csakúgy, mint az agyonhallgatott kiváló magyar.

Eddig kritizálhat az újság — ezen túl viszont az újságírót, szerkesztőjét s magát a lapot kritizálja a közönség, amely magát a nemzet létérdekei letéteményesének érzi az emigrációban.

S ennek az érzékeny közvéleménynek ezen a ponton igaza van — MERT A NYOMTATOTT SZÓ MÁR MAJDNEM TETT! SÓT NÉHA TÖBB! Nemzetek barátságát és népek szimpátiáját lehet egycsapásra elveszteni. Mindezt pedig egy olyan zsurnalisztikái bravúr kedvéért, amelynek sem értelmével, sem érzelmeivel, sem szavaival, magán az írón kívül senki nem ért egyet. Legalább is ínagyar ember nem.

Ne akarja az emigráció egy lapja sem csak irányítani olvasótábora “közvéleményét”, hanem ennek legyen mindenkor a “tükörképe” is, aminek szerte a világon az újságot tekintik. Vigyázzon erre, mert A KÖZÖNSÉG OLVASNI IS TUD! Mert kötelez a múlt, elődeink és a saját végzett munkánk. Kötelez a közönségünk hite. Amelyik lap — más célkitűzése vagy egyéb okok miatt — ennek a kötelességnek nem tud eleget tenni, jelölje meg címében, hogy az emigráció mely csoportjának véleményét képviseli, és soha, semilyen körülmények között ne tüntesse fel magát az összmagyarság, vagy akár csak földrészek, vagy országok emigrációjának egységesen állastfoglaló szócsöveként.

Ha másképpen jár el — és még ráadásul hibázik is — úgy még a barát is, ha magyar — megtagadni lesz kénytelen. Mindazok pedig akiket azért felelősség terhel, ne hajigálják később saját hibájuk, az “egységbontás” sőt “hazaárulás” vádját-mások fejéhez!

Egyre őrültbben száguldó korunkban tehát: lassabban a szóval. S ne

felejtsük soha, hogy kis nemzet lévén, más fegyverünk nincsen, csak a becsület és igazság.

A nyomtatásra szánt igaz szavakat pedig tegyük a történelem mérlegére, melyen az ellensúly legyen mindenkor - A MAGYAR JÖVENDŐ!

Magyary György- 4 -