Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-09-01 / 9-10. szám

ISTEN VELÜNK VISZONTLÁTÁSRA...

Apostol János búcsúja az amerikai gyülekezetektől.

Közel 30 éves távoliét után látogattam meg ismét az északamerikai gyülekezeteket. Most is izenethozatal s tamulmányút volt a célom. Akkor az óhaza, üdvőzletéat, most Délamerikáhól a gyülekezetek köszöntése mellett az Űr Isten izenetét vittem. Az Ige pedig ez: Sőt annakfelette most is kárnak itelek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárbaveszni hagytam és szemétnek Ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem s találtassam Ő benne. (Fii- З18, 9.)

Sokat tanultam a magyar gyülekezetekben s boldogan hoztam el a-, tapasztalatokat, amelyeket körűkben járva szereztem s a testvéri kézszoritást, melyet velem a délamerikaiaknak küldtek. Sajnálom, hogy a szükreszabott idő miatt nem juthattam el mindendenhová-Örömmel vettem részt a világraszóló gyűléseken. Princetont, ahol a Reformátusok találkozója volt, úgy veszem mint a rokonság összejövetetét E- vanstont, ahol miden valamirevaló keresztyén együtt volt, úgy kell tekintenem,, mint az ismerősök seregszemléjét, mely a nagy horizontot adja, az emberiség égető problémáit. Ligoniert pedig, a kevesek számára szóló, de annál érdekesebb világgyúlést, nem nézhetem másként, mint a család egybegyülését, hiszen ezen mi magyarok találtunk egymásra. — A legotthonosabb Princeton volt, a legfelemelőbb Evanston s a legmeghittebb Ligonier- Az utóbbihoz igen reformátusnak s nagyon magyarnak, de kissé már amerikainak kellett lenni, hogy igazán élvezze az ember s a zamatát elvihesse valaki. Jól is esett ott az irgalmas samaritánus magyaros magyarázata, mikor a mi magyár református életünk rablói, papjai s lévitái s nem utolsórsorban irgalmas samatitánusai között lehettem. Vérbefagyva az útszélen, de lagalább éreztem, hogy magyarok vertek agyba-főbe s azok kerülgettek s azt az egy-két csepp olajat s bort is magyar cseppegtette a fájó sebekbe s remélem fel is teszi a missziói munkánkat a “szamarára” s elviszi a vendégfogadó házba s törődik vele mig rendbejön megerősödik.

A főcélja az útamnak az volt, hogy a missziói érdeklődet felkeltsem a

délamerikai nagy munkamező iránt. Különösen Braziliába keressek velünk összedolgozni s együttműködni kész misszionáriusokat. Remélem is élet erekelt a felelősségérzés irántunk- Lesznek, akiket indit a Lélek és jönnek akik segítenek, hogy délen ez a szép munka megerősödhessen, kiszélesedhessen s hatékonyabb lehessen .

Azt hiszem nemcsak én kaptam, de talán valamit vittem is. Mi itt lenn Délamerikában egységben éltünk. Ennek a két évtized alatt meg is volt az áldása. Ezt az áldott egységben haladást csak kívülálló akarnokok s belüllevő templomkerülök zavarták meg néha. Istennek hála nem ártott, az nekünk. Azt hiszem egyik haszna az lehetett az útamnak, hogy az amerikai magyar reformátusság rádöbbent, hogy azt az egységet, amelyet a maga életében eltékozolt, amelyért mit nem adna, ha megvolna közöttük, meg kell becsülnie, ha valahol megvan.

A gondolatot, hogy egy missziói munkát úgy kell nézni és felkarolni, hogy abban a szép egységben, amelyben van, haladhasson, fejlődhesen: ezt mindenütt boldogan megfogadták. Ez látszott abból a szeretetböl, amit a különböző csoportokban levő magyar reformátusok, Egyesült Államokban és Kánadában egyforma szívességgel és egyforma jóindulattal mutattak ki- Missziói munkánkat támogatták, sőt a Református Egyesület s pár gyülekezet máris továbbra is programnjává tette brazíliai egyházunk felkarolását.

Áldja meg az Űr Isten az amerikai magyar református gyülekezeteinket .