Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-09-01 / 9-10. szám

Egyenesen a tiltott-szoba felé tartott. Csodálkoztam és szólni akartam, de már nyílt is az ajtó és az elsötétített szobában voltam. Azután lassan-lassan bontakozott ki az a kép, mely kitörölhetetlenül belevésődött lelkembe:

A szoba hátterében — nagy, valószínűtlenül fehér ágyban, valószínűtlenül fehér bőrrel feküdt az anyám. Anyám, akiről azt mondták, hogy elutazott. Ott feküdt, mint egy letört virág. Vékony karjait kérőn emelte felém. Én nem tudtam, hogy álmodom, vagy ébren vagyok-e? Csak mikor dajkám odavitt hozzá és ő megölelt, majd mondott, vagy inkább csak lehelt valamit a fülembe — mert nem értettem semmit — dermedtem meg. Éreztem, hogy valami szörnyűség történik, valami ami végzetes lesz számomra. Majd mikor kezével végigsimított hajamon azt hittem, hogy a szívem kiugrik helyéből- Ez az érintés, mint a villám nyilait belém. Kiáltani szerettem volna, de nem jött hang a torkomból. Szinte megbénultam. És a dermedt, tragikus csendbe egyszerre beleremegett a körülállók eddig elfojtott zokogása- Ez térített magamhoz és belőlem is kitört a sírás. Éreztem, hogy valamit most elvesznek tőlem, valamit amit többé semmi földi hatalom nem tud visszaadni. Azután nem emlékszem semmire. -Öt nap múlva hoztak haza. - Mindenkin és mindenen láttam a változást. Mintha idegen házba kerültem volna. - Senki sem mondott semmit, én pedig nem kérdeztem. Szótlanul, dacosan — tudván, hogy valamit titkolnak előttem — kerestem a titok nyitját.—

Kutatni kezdtem. Először végigjártam a lakást, majd a pincét. Ottheverő rongybabáimra ügyet sem vetettem- Egy pillantással megállapítottam, hogy egy sem hiányzik.— Végül kimentem a kertbe. Egyedül voltam.— Egyszerre csak megláttam valamit; valamit, ami eddig nem volt itt.

— De hiszen... de hiszen ez...

és már rohantam is a frissen hantolt sír felé. Most megint elfogott az a különös érzés:

— Itt valamit tenni kell, mégpedig gyorsan, mert hátha már nem

találok benne semmit. Gyorsan!...

igen gyorsan és szaladtam is már kis lapátomért. Lázasan kezdtem ásni! Nagy sietséggel hánytam a földet, mert itten sok-sok föld volt, nem úgy mint a babáim sírjain.

— Igen!.. sietni kell!..

és hánytam a földet fáradhatatlanul. Kis kezeim már sajogtak, a lapát feltörte a tenyerem- De nem tösődtem semmivel, valami láz kerített hatalmiba.—

— Meg fogom találni,... meg kell találnom... .Nem szabad abbahagyni .

...és megmagyarázhatatlan dühhel ástam — ástam a fekete földet... Nem éreztem fáradságot s arra sem emlékszem, hogy meddig tartott ez a küzdelem.—

Apám hangjára riadtam fel. Felkapott, magához ölelt és csókokkal borított el. Majd elcsukló hangon kérdezte:

— Mit csinálsz?... Miért csinálod ezt kisfiam?...

Egyszerre megértettem a valóságot. Nem tudtam megszólalni, valami fojtogatta a torkomat. Égő szemekkel meredten bámultam a semmibe,... az ismeretlen titok felé... és...

soha többé nem temettem rongybabát.—

Ennek a megbűzhödt, poshadt, rossz, világtalan világnak tulajdonsága mivelhogy 5 a jót nem szereti: mind az Isten igéje, mind annak hirdetői felől gonoszul szóljon és ítéljen-Diószegi István (1682)