Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
RONGYBABA Ifiarjai Zduzda A júliusi nap aranyával beborította a tájat. Erdőt, mezőt, házat, kertet- Sugarai felszívták a nedveket. Patak, ér kiszáradt és a megrepedezett föld — szomjasan bámulta az eget, szikkadtan várván a csodát. De nem lebbent még egy fuvallatnyi szellő se. Nem hozott enyhüllést semmi sem.— Nyomsztó csend- Sehol senki. — Ember, állat hűvösre, árnyékba menekült. Minden kihaltnak látszott, mintha csak a nagy kaszás járt volna erre.— De mégsem. A mozdulatlan — izzó levegőben, ahogy megtört benne a napsugár, a színek és az izzás ezüst-ködének keverékéből különös alakok rajzolódtak ki: imbolygó délibábot varázsolva a horizontra.— Az eltikkadt testben ilyenkor fokozattabban működnek az érzékek, melyek egymástól távollévő emberek között — megmagyarázhatatlan — kapcsolatot teremtenek.— Megérzés! — szokták modani. S az ember olykor valóban megérez dolgokat. . . Egy ilyen, forró júliusi délutánon történt. 5 éves múlottam. Vézna gyerek voltam, túlfinomult idegrendszerrel s tudatalatti megérzésekkel. Házunk, aludt, lecsukta zsaluszemeit. Csend volt. Nyomasztó, félelmetes csend. — Talán csak a vihar közeledtét érzem és nincs okom félelemre?— Nem tudtam, hogy mi van velem, de féltem — nagyon féltem — először életemben. — Nem is bírtam ki tovább a szobámban, ahová aludni vittek- Gyorsan felöltöztem és lábújjhegyen kiosontam a hallba, Szobám az első emeleten volt és nagyon vigyáztam a lépcsőn lejövet, hogy zajt ne csapjak- A földszinten volt ugyanis egy szoba, melyet nem volt szabad megközelítenem. És én ezúttal is nagy ívben elkerültem az ajtaját.— Nem törődve tehát az ájult hőséggel kifutottam a kertbe, melynek végén a sziklafalban pince volt. Ez * volt kedvenc búvó és játszóhelyem. Itt — i hűvösben, nyugodtan átengedhettem magam kedvenc játékomnak. Furcsa játék volt ez. Egészen más, mint a többi gyereké. Nem csillogó játékszerek, vagy hosszúhajú babák — nem. Magamkészítette rongybabákkal játszottam. Szegények nem voltak valami szépek, hiszen én csináltam — nagy kínlódva — testüket sőt ruhájukat is. De szépségük nem is volt fontos. Csak azért születtek, hogy rövidesen eltemethessem őket. Különös — tudom- Gyermeklelkem azonban megmagyarázhatatlanul hajlott a misztikum felé és csak olyan dolgokra voltam kíváncsi, amelyeket nem tudtam felfogni s kizárólag a képzeletemben éltek. Fogtam hát a kész rongybabákat és egy előre elkészített sírgödörbe fektettem. Még keresztet is tettem rájuk, amint azt egyszer a temetőben láttam.— Azután vártam egykét napig, amennyire éppen türelmemből futotta. Majd kis" ásómmal nekiláttam a “sír” feltárásának: látni akartam, hogy milyen változáson megy keresztül a “hulla”. Sokszor a gondos megjelölés ellenére sem találtam semmit a sírban. Ezt én annakidején rendkívüli dolognak tartottam s eszembe sem jutott, hogy a záporok vize mosta el babáimat.— Azon a délutánon is a kerten keresztül egyenesen a pincéig szaladtam: — temetni! Éppen kezdtem elmerülni kedvenc játékomba, mikor hallom, hogy a nevemet kiáltják. Nem szerettem, ha ilyenkor zavartak. Egyébként szófogadó gyerek voltam ezúttal azonban sehogysem akaródzott jelentkezni- Csak mikor már mind közelebbről hallottam dajkám izgatott bangját: “Csurikám, gyere gyorsan kisfiam!” — figyeltem fel. Furcsán nézett rám, de egy szót sem szólt tovább, csak ölbekapott és sietett velem befelé a házba.
