Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

Nagyapám

Három-négy lépcsőn kellett lefelé lépnünk, hogy bejussunk a szegényes lakásba. Innen, félig a föld alól küldte a világba nagy fiát az öreg kertész.

Ez az öreg kertész a nagyapám Apró emberke : ba megölelem, arca éppen a szivén tájára kerül. Mikor a ribizlibokrok között hajladozik, még kisebb és csak kevesen tudják, hogy titkolt élvezettel raosgatja a mázsás zsákokat.

— Tudod, fiókám, — magyarázta, — akkor megdagadnak izmaim s élvezem, amint a vér fiatalosan szaladgál az öreg csontok körül.

Ereje hát volt, de hetvenöt év mégsem múlt el nyomtalanul. Rugalmassága bizony megtört az utóbbi években és alig ért többet, mint egy harmincévesé. Haja már teljesen fehér lett és szinte vakitott barna homloka fölött.

— Mondja, nagyapám, mért nem ráncos a homloka? — kérdeztem egyszer.

— Az azért van, mert én belül gondolkodom ...

Bajsza felfelé kunkorodott, hogy bele ne lógjon a levesbe. Fürge szeme gyakran sandított le rá, hogy rendben van-e. Arca a nap barna festéke alól is pirosán duzzadt elő. Egyszer nagyon elszomorítottam, mert azt hittem, hogy ezt a mindennapos borotválkozás okozza, s meg is mondtam neki. Másnap csak estefelé került haza, odadugta borostás arcát arrom alá, s mondta :

— Nézd meg jól! Piros ez most is... De a lányok nem hajolhatnak ilyen közel, mert lebolondoz a nagyanyád.

Az idő múlása legjobban a fián látszott, aki már éppen olyan ősz hajat viselt, bajszát azonban rövidre nyírta, mert félt, hogy nem áll olyan szépen, mint az öregé. S hiába gondolkodott ő is belül, egyre szaporodtak homlokán a ráncok, nagyapám bosszúságára.

— Vigyázz, fiam, — mondta, — ne emészd magad annyira. Tudom, hogy nagy ember vagy és sok a gondod. De lásd, én még élek vagy huszonöt esztendőt, igy fiatalosan, s neked a fiamnak kellene lenned. Aztán majd összeülünk szépen s megbeszéljük; hogy érdemes-e megöregedni.

S talán, hogy visszacsalogassa apámat a fiatalság idejébe, karonfogta s kivitte a szőlőbe. Séta közben csupa ismerőssel találkoztak. Minden fa és bokor; a nagy rét és a kis patak a gondtalan gyermekkorról meséltek.

— Erről a dombról csúszkáltunk le szánkóval, még nyáron is, — kezdte az emlékezést apám.— Mint a villám siklott a selymes füvön, s látja, ott, ahol bevágódik a gyalogút, repültünk tovább a levegőben.

— Ezen a patakon még nem volt palló, mikor én gyerek voltam, — szólt az öreg. — Hányszor belepotyogtam, mig végre sikerült átugranom.

— Most már nem nagyon ugrálunk, — fűzte hozzá apám elővigyázatlan többesszámmal.

— Nem a fenét! — fortyant föl. ,

Egy-két lépést tett hátrafelé; megveregette combjait, nekirugaszkodott és átrepült. Odaát a lendülettől rákoccant jobb térdére. Szégyenkezve porolta nadrágját :

— Ilyen még nem történt... Hiába — hetvenöt év.

Apám józanul átsétált a pallón. Az öreg fejét csóválta.

— Ép’ ideje lenne, hogy te is megtanulj ugrani. Letagadnám, hogy a fiam vagy, de hát annyira szeretlek, te nyavalyás ... Meg aztán olyan jól esik mesélni rólad: az a hires, nagy — ember, ott a fővárosban, az az én fiam. Nagy dicsőség ez egy vén parasztnak.

Elbeszelte apai büszkeséggel, hogy nagy urak is milyen tisztelettel beszélnek vele és szinte félnek kiejteni fia nevét.

így érkeztek meg lassan a szőlőbe, s egyszerre másról kezdett mesélni.

— Mióta elszakadtál tőlem, ezeket ápolgatom. Ezek az én nevelt gyermekeim.— S megsimogatta sorban a szőlőtőkét, ahogy a présház felé lépkedtek. — Ők is szeretnek engem, s jó borocskát adnak. Ennek más ize van ám, mint a- 13 -