Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-06-01 / 6. szám
KÁVÉ VERSEK: ÁLOM Egy elképzelt szobába léptem. Háttal nékem ki ír a széken? Ruháját láttam csak s haját amint a napfény járta át. Mögé álltam szorongva, csendben — a félig kész levélre lestem. Ott balra fönt, az elején jólismert név volt: az enyém. Szemére hullt tiz lázas ujjam, kérő hangon fülébe súgtam: “Ne irj, csak mondd — én tudom: szép lesz; és halkan mondd, hogy fel ne ébressz... MOSOLY Viharos, felhős égen olyan egy tenyérnyi kék, mint borús szenvedélyem viharában a Te mosolyod: mely megnyitja az ég szivét. EGYEDÜL Szemem belepte már a gond; szobámban minden fény s a forma mintha káosz sötétje volna: vakon feküdtem ágyamon. Fejemre ült áléit karom s mig féltőn-rejtőn ráhajolva hűsítőt tett a homlokomra, ajtót nyitott az alkalom. Sorsom; mely mindig visszatér, a feltárt ajtón beszökött s kimondta csendesen neved. Testemben lángolt minden ér s a vér izzó sejtek között rájó visszhangot kergetett. A babkávé keserű méze sóhajt párát az asztalon, az én fekete motorom, költői kedvem furcsa része. Fehér, aranyszegélyű csésze vár, amint nyúl felé karom, s benne rejtélyes tartalom, hogy az estémet megigézze. Mig gőze kanyarogva száll, kezemben kis ezüstkanál: a cukrot lassan belehintem, s az átfonja a cseppeket, amint te szoktad lelkemet kávékeserű perceimben. DAL; A zene: nagy édesanya s kacagó gyermeke a dal leánygyermek, forrószivű, ingerlő-szoknyás, fiatal. Szivemre ölelem a dalt én, a szerelmes víg diák, és csendesen mosolyognak rajtunk a vén szimfóniák. PONT. Nekem a pont szünet, azt jelenti: semmi elfáradt gondolat végére kell tenni. Neked, ki olvasod, azt jelenti: minden — amit nem találtál meg a ponton innen. OlüiMy. S-ndie 6
