Harangszó, 1952 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1952-10-01 / 1. szám
6 lyeket sem hanyagolt el. Szép egységben folyt egész Braziliában az Egyházunk munkája és hatalmasan fejlődött. Sáo Paulóban, a központunkban pedig, minden egyéb szerte végzett munka mellett is értékes vasánapiiskolai és konfirmációi oktatás volt minden vasárnap a magyar istentiszteletünkkel kapcsolatban. Ha a lelkipásztor missziói úton járt, úgy ezt a szolgálatot a prezsbiterek látták el. Igen élénk volt az ifjúsági szervezetünk heti összejövetele s éveken át, minden vasárnap, gyülekezeti énekkarunk énekelt az Isten dicsőségére. Akkor alakult fejlődő és nagy forgalmat felmutató kölcsönkönyvtárunk. Sokat emlegetett, nagyszabású ünnepségeink voltak rendszeresen a kolónia számára. A szeretetmunkát, a segítést se felejtettük el, nagyszerű szeretetvendégségeinket pedig a nőszövetségünk rendezte. Brazil protestáns testvéreinkkel kezdettől fogva ápoltuk és fenntartottuk a jóviszonyt. Mi, a bevándorlók, tudtuk támogatni az ő munkájukat s olyan megbecsülést szereztünk Egyházunknak, hogy a Brazíliai Evangéliumi Szövetségben, amely a brazil protestantizmust hivatalosan képviseli, a mi Egyházunk, a többi — sokkan nagyobb brazil protestáns egyházak közt — egyenrangú társnak ismertetett el. Csak álmélkodunk ma felette, ha kezünkbe kerülnek a régi magyar hírlapok, amelyek tárgyilagosan számoltak be az Egyház eseményeiről, vagy a régi egyházi híradónk, a „Magyar Vallás“ számai, hogy mi mindenre volt idő, mi mindenre volt erő és lehetőség. Miért? Mert cselekvő keresztyénség, élő hit, valóságos hatóerő volt a vallásunk itt, Brazíliában, nem pedig csupán emlék, akármilyen szép, de halott múlt! A fenteikhez vegyük még hozzá azt, hogy kezdettől fogva a maga lábán járó szervezet volt az Eklézsia, sőt a háború óta teljesen önfenntartó, pusztán hívei, az áldozatkész tagjaiból magát eltartó közület. Az egyházfenntartó híveknek ezt a munkáját, minden nagyzás nélkül, az Űr — szemünk láttára lejátszódó modern csodájának mondhatjuk. Álljunk meg azért csodálkozással, hálaadással mellette, de járuljunk elébe tiszteletadással is, mert ez a szép, fiatal, sokat és nemeset végzett szerevezet — halott! még hozzá a saját hűtlen tagjai, elpártolt vezetői ássák a sírját. A nemtörődöm, közönyös hozzátartozói pedig még csak el sem érzékenyülnek felette, hanem csupán a hivatásos síránkozók! A szép álmodó Álljunk meg részvéttel és tisztességtevően az Egyházunk felett. Egyben azonban remegve, áhítattal és csodálkozással álljuk körül. — Kitartottak a holtravált mellett is azok, akik bíztak, akik hittek. Ne ezeket nézzük most, pedig szakadásig fáradozó vezetők s önmegtagadó áldozathozó hívek. Figyeljünk most arra, lássuk meg őt, aki odajön a halotthoz, mint a bibliai időkben a Jairus leányához, s a kíváncsiskodóknak, kételkedőknek odaszól: Mit zavarogtok. A híveket is bíztatja: Ne félj, csak higyj! Kijelenti azt is: a leányka nem halt meg, csak aluszik! — Szétkergeti a sok síránkozót és jajgatót. A hű tanítványait azonban maga mellett tartja s így szól a holtraválthoz: Kelj fel. Kézenfogja. S a leány felkél és jár. Nézzünk Krisztusra. Az alvókat felrázó, a halottakat támasztó, az elesetteket kézenfogó, a betegeket meggyógyító, a reményteleneknek célt adó, az elkeseredetteknek feladatot juttató, az erőtleneknek erőtadó Krisztusra nézzünk. Arra, aki az első Karácsonytól a sötét világ hajnalcsillagai, a nagy reformációtól kezdve az alvó híveinek is felrázója.
