Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
- Üljön mellém, öcsém - mondja Barna bácsi (hetvenéves) és ő maga, botjával segítve, ropogós-csúzos derekával máris lehuppan. - Ne törődjön avval, milyen évszak van. Ha nem esik semmi fentről, én rendesen kiülök ide, mert rühellem a bezártságot, a lakásban nem érzem jól magam, aztán hazudik az a paraszt, aki azt mondja magának, kerüljön beljebb, érezze jól magát nálunk... Vagy ha őszintén mondja, nem paraszt. Látja, már mink se vagyunk igazi faluba, nincs a háznak ámbitusa, mert a lányomnak kellett a kockaformájú ház, csak abban tudta elképzelni az életüket, azt hitte, attól lesz korszerű. A fejemhez vágta, édesapámtól nem várom el, hogy modem legyen, de én modemül akarom felnevelni gyerekeimet. Ezért aztán ledöntötte a hosszúkás apai házat, épített a helyébe négyszögletűt. Az egyik fiam elment Kazincbarcikára, belőle gyári munkás lett, a folytatásról egyelőre nem beszélek... A másik fiamat valahova a Dunántúlra ette a fene, az se akart falun maradni. De a lányom is megjárta, mert a fia alighogy leszerelt a katonaságtól, viszketett már a buszmegállóban, amikor leszállt a buszról, annak már nem volt elég modem az anyja, itthagyta őt hamarosan, nehogy lemaradjon a fejlődésben. Ezekből én csak azt a tanulságot vonom le, hogy itt ez a ház, amiben senki nem érezte jól magát, de a lányom tíz évet meg az urát áldozta rá, hogy megépítse, berendezze, csinosítsa. Tönkrementek bele, a vöm belerokkant, eltemettük. Az új ember meg csücsül a készben, dirigál, várja, mikor nyiffan ki az öregember. Én kiharcoltam magamnak egy kicsi helyet, a lépcsőfeljárótól balra, olyan tomácféle beugróban. Ott a dikóm, október közepéig ott alszom, senki ne figyelje az én szuszogásom, én se halljam a más horkolását. Áprilisban már szintén jó a levegő, megint ott vagyok, csak a madarak csiripelése meg a jószág ébreszt a gyenge álmomból. A telet el kell valahogy viselnem. Egyre nehezebb odabent, pedig kiharcoltam egy kis kamrát, fűthető, radiátor adja a meleget. Csak ne kellene hallani az örökös civódásukat...- Ne kérdezze öcsém, hogy miért vagyok elégedetlen. Mert én visszakérdezek: miért lennék az? Mi okom van arra, hogy megelégedéssel szemléljem a sorsomat, a múltat, s a jövendőt? Mindenért előre megbűnhődtünk. A nagy sorskérdések taglalása azonban messzire vezetne, arra vannak most szakavatott politikusok, mert újságot azér olvasok, azok jó pénzért mindent elmondanak nekünk...- Elég nekem a saját sorsom alakulását felidézni avégett, hogy elégedetlen legyek. Az apám, nyugodjon békében, szegény ember volt. Amikor feleségül vette anyámat, kapott vele öt hold földet, arra alapították az életüket, a családot. Lett nekik hat gyermekük. Én kicsiny koromból nem emlékszem, hogy bárki megkérdezte, na, most mit kell csinálni? Azt hogyan. Mindenki tudta a dolgát. Lehet, hogy édesapám megbeszélte a legényegyletben, később a gazdakörben, de itthon szó se esett bizonytalan lépésekről, megbánt döntésekről. Valószínű, hogy a dolgoknak akkoriban csak egyetlen megoldása volt, ámbár lehetséges, hogy most sincs több, csak most hiába mennek el a kultúrházba, az italboltba, vagy a diszkóba, nem találnak rá az egyetlen helyes útra...- Édesapám a felszabadulás után kapott nyolc hold földet. Mondhatnám úgy is, az oroszok bejövetele után, de mink akkor csakugyan azt éreztük, felszabadultunk a nagybirtok, a bárók, arisztokraták uralma alól, a szolgaság megszűnt, most már a magunk urai, gazdái leszünk. A jobbágyfelszabadítás után a mi életünkben ez volt a legnagyobb fordulat, erre vártunk évszázadok óta. Ezt csak az érzi, aki gyerekkorában mezítláb járt a tarlón, árokparton, aki úgy játszott jót, hogy meghempergett a porban, rögöt morzsolt el izgalmában, amikor legényként a lányos házhoz indult szombat este. Alig hogy hazajöttem az orosz frontról, amit szerencsésen megúsztam pár kisebb sebesüléssel, rögvest családot alapítottam, megkaptam a földosztásból a magam hat holdját, aztán apósomnál, ide a harmadik házban, benépesítettem az istállót... Majd eljött az 1948-as év, vele a csalódás. Alig szoktuk meg a saját földünk szagát, a járást hozzá, máris elvették tőlünk! Attól kezdve az én életem csalódások láncolata, de úgy gondolom, nemcsak az enyém. Minek adták? Mit játszottak velünk? Mért mentünk bele ebbe a politikai játszmába? Hogy nem volt egy őszinte, okos, bátor ember, aki megmondta volna: tik csak játékszer vagytok a politika színpadán! Titeket mozgatnak, akár a bábokat. Száz- és százezrével egy nagy manővernek a hangyái vagytok! Ezt én nem tudom megemészteni. És evvel a múlttal a hátam megett én már nem hiszek senkinek. Higgyen, aki még bír, az csinálja. Ki mozgatja most a rugókat? Mikor derül ki? Az én időmben már biztosan nem... Hát csak ezért van eszemben a himnusz, bűnhődünk mink oda-vissza, anélkül hogy tudnánk, miért... * * * —Apámtól ne is várjon mást - mondja Barna bácsi negyven év körüli fia, aki Kazincbarcikáról jött haza, számomra egyelőre tisztázatlan körülmények közt. - Nem csoda, ha kiábrándult az öregem és már nem figyel arra igazán, mi történik. Pedig nagyon oda kell figyelni a jelenre, mert ez az utolsó pillanat, amikor kiveszik a sorsunkat a kezünkből és mások irányítják. Lehet, hogy naivság, de én úgy látom, eddig valami még a miénk volt. Talán azért, mert a kommunisták se mertek vagy nem tudtak hozzányúlni. Volt persze sok, amit tönkretettek és soha többet nem lehet helyrehozni. Állt itt egy szép kis kastély, nagy parkkal. Gyerekkoromban még az egész osztály felmászott a kétszáz éves tölgyfára és nem találtuk egymást, akkora volt a lombkoronája. Kivágták, a pártházban három évig avval fűtöttek. A kastély előbb pártház lett, aztán gabonaraktár, majd beázott a tető, a padlás, elhordták belőle minden mozdíthatót. A csupasz falakat meg ledöntötték, építési anyaggá változott a néhány bennfentes házához. A parkot kiosztották házhelynek, ott épültek a legocsmányabb házak. Szóval nem lehet helyrehozni a falu közepét. Az se hozható helyre, hogy negyven éven át nem azt termeltek a földön, amire való. A gyapot, meg a szibériai búzafajták valahogy nem állták meg a helyüket. De magát a földet talán még helyre lehet hozni. Ha a mérget kimossuk belőle, ha megtaláljuk azt a terményt, amire leginkább való...-Én se beszéltem így mindig. Húszéves koromban semmi nem tudott volna megtartani a faluban, annyira belém nevelték: a szocializmus építéséhez a mi generációnkra van szükség. Mi építjük fel az új városokat, befejezzük, amit az ötvenes években elkezdtek, mi már fejlett ipari országban élünk. A vidék elsorvad, nem lesz szükség rá. A nagyüzemi Vendégségben - újra otthon 10 HARANG
