Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-02-01 / 2. szám

A FALU TÉLEN

Évszázadok óta folyton megírt, megfestett, megénekelt, majd fotózott téma. Hol romantikusan, hol vágyódóan, hol (ál)leleplezően. Valaha volt érzéseink felerősödnek, más színt és értelmet nyernek. Akkor is, ha faluról származunk - egykor persze mindenki falun élt, őseink között tehát csak kutatni kell, és találunk a természethez közel élőket -, akkor is, ha az előzőeket figyelmen kívül hagyva örökös városlakónak, született polgárnak valljuk magunkat.

Milyen hát a magyar falu - télen. Behavazott utak, néhány árválkodó gémeskút, mára térképészeti ritkasággá, tájékozódási ponttá avanzsálva; törpe vízmű, talán nem nitrátos vízzel; a gazda simogatását állhatatosan fogadó ló; kerekeskút a városlakó kútkészítő mester nevével - ó, micsoda szégyen, ha ezt a régi falusi kútásók megérték volna! És tengerimorzsoló ízületes kezek, s mindenütt öregek, csak öregek.

Vagy van más nézőpont is? Mondjuk este, amikor persze már nem lehet fényképezni, megérkeznek a középkorúak és a fiatalok a munkából és az iskolából. Búgni kezdenek az elektromos darálók és a motoros fejőgépek, fröcskölik a havat az autók, gyerekkezek futnak végig az inkább emlékből, unokalovagoltatásra tartott-táplált paci hátán vacsora előtti nyugtatásul. Az este pedig ugyanúgy rohanó, tévéző, ritkán meghitt, mint a városokban. Csak korábbi a lefekvés, mert hajnali az indulás is, hogy mire világos lesz, újra az idősek ritka-lassú léptei porozzák a havat. S a kéznek még ismerős mozdulatok tengerihántással jutalmazzák a szorgos fotóst.-szl-Tamaska Gyula felvételei

8 HARANG