Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-01-01 / 1. szám
Zilahy Lajos s s A KÖRNET AS A láp felett lila színekben kezdett angyalodni az ég alja. Az út menti jegenyék sötét lombjában megborzongott a hajnali szél, és a szikes birkalegelőn hirtelen futásnak eredt a ballangó, mintha megrémült volna valamitől. Pedig csak a szél gurította a tüskebokrot. A ház előtt az égerfán csiripelni kezdtek a verebek. Az udvar végén a bagolylábra kapaszkodva harsány kakas kukorékolt. Hajnali négy óra volt. Szépapám kiugrott az ágyból, és felrántotta buzérvörös nadrágját. Megkereste a pipáját, amely az ágy lábához volt támasztva. Megcsiholta a kovát, és rágyújtott. Mezítláb és mellén nyitott inggel ment ki a folyosóra. Szétvetett lábakkal állt a hideg téglákon, lassúkat szippantott a keserű pipából, gyűrt képpel, boglyas hajjal, álomtól veres szemekkel nézett bele meredten a levegőbe. így állt sokáig, aztán egyszerre elbődült: . - Me-hály! Nem felelt senki. Még egyszer kiáltott:- Me-hály! Erre egy-két pillanat múlva lent az udvar végén megrúgta valaki belülről a nádtetős istálló ajtaját, és kimászott az istállóból az öreg Mihály. Görbe kis ember volt. , Kurta csizmák a lábán: az egyiknek szárába fakanál szúrva. Nyakában avas barna kendő, fejében kopott báránybőr sipka, tele szalmaszállal. Bozontos, szürke szemöldökei szinte ráborultak a szemére, ősz bajusza tatárosan csüngött lefelé. Jobb kezében vasvillát tartott, oly mozdulattal, mint Neptun a szigonyt. Az öreg valamikor Wurmser generális huszárseregében szolgált. Bal szemöldöke felett ennek a szolgálatnak az emlékét viselte a homlokán: átfutó, mély, ijesztő forradást. Felkiáltott az udvar végéből:- Jó reggelt, úrfi!- Nyergeljen kend iziben, mer indulok!- Huvá?- Ne kérgye: csak áncváj! Mihály bekotródott az istállóba. A gorombasághoz úgy hozzá volt szokva, mint a gubája a záporesőhöz. Kihallatszott, amint pofán vágta a lovat. Csörögve oldódott a kötőfék, s a paripa patái megdobbantak a hídlás felett. Éleseket csettentett a nyelvével:- Ne tenhe... Gyuhurka... - beszélt a lóhoz. Szépapám még mindig ott állt a pipával a folyosón. Éles hideg volt az őszi hajnal: tenyerével az ingen keresztül megdörzsölte a mellét. Megvárta, míg Mihály kivezeti a lovat, akkot még egyszer lekiálltott:- Csutakolja meg kend ragyogóra! Aztán bement a szobába. Az asztali tükör előtt meggyújtott két rézkaros gyertyát. Odabenn még gyenge volt a hajnal, gyertya nélkül nem lehetett a szobában élni. Meggyújtotta a borszeszt is, és vizet melegített a borotválkozáshoz. Fogta a porcelán mosdótálat, és az eresz alatt megmerítette az esőkádban. Egy rántással lekapta magáról az inget, és a folyosó közepén - messzire kipacskolva a vizet - derékig meztelenül mosakodni kezdett. Fújt, lihegett, csattogott. A karja és a háta gőzölgött a hidegben. Szájába vizet vett egy ónpohárból, dühöseket gurgulázott, a vizet a folyosó korlátján át a vadszőlő pirosló levelei közé köpte, az udvarra. A mosdóvizet ugyanitt suhintotta ki a tálból. A szobában szétvetett lábakkal odaállott az ajtófélfához, és a fenőszíjon csattogtatni kezdte a borotvát. Közben fütyörészett. Aztán a tükör elé ült, és indulatosan szappanozni kezdte a képit. A tükör lapjára, a veres posztónadrágra és a földre kövér, fehér habpettyek ugrottak. A borotva sercegve szántotta borostás állát. Mikor az állkapcsa alatt, a nyakán borotválta magát, félretartotta a fejét, és furcsán vicsorított. Felhúzott ajkai közül kilátszott hatalmas fehér fogsora. Most, a gyertyafényes tükörben tisztán látszott az arca. Nagy, mélyen ülő és lobogó barna szeme volt. Orra kissé sasosan görbült. Bajusztalan száján két lefelé futó, keserű vonás. Az álla kicsi, szinte férfiatlan. Szép, nagy fejét bikanyak tartotta, amely széles vállakból nőtt ki. Mialatt borotválkozott, cirmos agara nagyokat ásítva, unottan mászkált körülötte. Cicke néha a két hátsó lábára ült, és mozdulatlanul figyelte, mit mivel gazdája. Mikor szépapám kész volt a borotválkozással, copfját a bal vállára vette, és fonni kezdte. Drótszálat is font a copfba, melyet aztán félkör alakban kifelé görbített, hogy a copf meredten álljon, és ne fityegjen a tarkóján. Mikor csak bakaarasznyira volt a végitől, a tükörfiából széles, fekete selyemmáslit és egy kis bőrzacskót vett elő. A selyemmáslit - valamivel lejjebb a közepétől - befonta a copfjába, a kis bőrzacskóba pedig belekötötte a copf végit, hogy ki ne bomoljon. Mikor kész volt, fejének egy rántásával hátradobta a vállára a copfot. Fésülködő lányok is ezzel a mozdulattal dobják hátra a hajukat, ha befonták. Szépapám még egyszer meggyújtotta a borszeszt, és tüzesíteni kezdte a hajsütő vasat. Mialatt a vas tüzesedett, fésülte és kefélte dús, veresbama haját. Mikor a vas meg34 HARANG
