Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-01-01 / 1. szám

Zilahy Lajos s s A KÖRNET AS A láp felett lila színekben kezdett angyalodni az ég alja. Az út menti jegenyék sötét lombjában megbor­zongott a hajnali szél, és a szikes birkalegelőn hirtelen futásnak eredt a ballangó, mintha megrémült volna valamitől. Pedig csak a szél gurította a tüs­kebokrot. A ház előtt az égerfán csiripelni kezdtek a verebek. Az udvar végén a bagolylábra kapaszkodva har­sány kakas kukorékolt. Hajnali négy óra volt. Szépapám kiugrott az ágyból, és felrántotta buzérvörös nadrágját. Megkereste a pipáját, amely az ágy lábához volt támasztva. Megcsi­holta a kovát, és rágyújtott. Mezítláb és mellén nyitott inggel ment ki a folyosóra. Szétvetett lá­bakkal állt a hideg téglákon, lassú­kat szippantott a keserű pipából, gyűrt képpel, boglyas hajjal, álom­tól veres szemekkel nézett bele me­redten a levegőbe. így állt sokáig, aztán egyszerre elbődült: . - Me-hály! Nem felelt senki. Még egyszer kiáltott:- Me-hály! Erre egy-két pillanat múlva lent az udvar végén meg­rúgta valaki belülről a nád­tetős istálló ajtaját, és kimá­szott az istállóból az öreg Mihály. Görbe kis ember volt. , Kurta csizmák a lábán: az egyik­nek szárába fakanál szúrva. Nyaká­ban avas barna kendő, fejében kopott báránybőr sipka, tele szalmaszállal. Bozontos, szürke szemöldökei szinte ráborultak a szemére, ősz bajusza ta­­tárosan csüngött lefelé. Jobb kezében vasvillát tartott, oly mozdulattal, mint Neptun a szigonyt. Az öreg va­lamikor Wurmser generális huszár­seregében szolgált. Bal szemöldöke felett ennek a szolgálatnak az em­lékét viselte a homlokán: átfutó, mély, ijesztő forradást. Felkiáltott az udvar végéből:- Jó reggelt, úrfi!- Nyergeljen kend iziben, mer indulok!- Huvá?- Ne kérgye: csak áncváj! Mihály bekotródott az is­tállóba. A gorombaság­hoz úgy hozzá volt szok­va, mint a gubája a zápor­esőhöz. Kihallatszott, amint pofán vágta a lovat. Csörögve oldódott a kötőfék, s a paripa patái megdob­bantak a hídlás felett. Éleseket csettentett a nyelvével:- Ne tenhe... Gyuhurka... - be­szélt a lóhoz. Szépapám még mindig ott állt a pipával a folyosón. Éles hideg volt az őszi hajnal: tenyerével az ingen ke­resztül megdörzsölte a mellét. Meg­várta, míg Mihály kivezeti a lovat, akkot még egyszer lekiálltott:- Csutakolja meg kend ragyogóra! Aztán bement a szobába. Az asz­tali tükör előtt meggyújtott két réz­karos gyertyát. Odabenn még gyenge volt a hajnal, gyertya nél­kül nem lehetett a szobában élni. Meggyújtotta a borszeszt is, és vi­zet melegített a borotválkozáshoz. Fogta a porcelán mosdótálat, és az eresz alatt megmerítette az esőkád­ban. Egy rántással lekapta magáról az inget, és a folyosó közepén - messzire kipacskolva a vizet - deré­kig meztelenül mosakodni kezdett. Fújt, lihegett, csattogott. A karja és a háta gőzölgött a hidegben. Szájába vizet vett egy ónpohárból, dühöseket gurgulázott, a vizet a folyosó korlát­ján át a vadszőlő pirosló levelei közé köpte, az udvarra. A mosdóvizet ugyanitt suhintotta ki a tálból. A szo­bában szétvetett lábakkal odaállott az ajtófélfához, és a fenőszíjon csattog­tatni kezdte a borotvát. Közben fü­­työrészett. Aztán a tükör elé ült, és indulatosan szappanozni kezdte a képit. A tükör lapjára, a veres posz­tónadrágra és a földre kövér, fehér habpettyek ugrottak. A borotva sercegve szántotta borostás állát. Mikor az állkapcsa alatt, a nyakán borotválta magát, félretartotta a fe­jét, és furcsán vicsorított. Felhúzott ajkai közül kilátszott hatalmas fe­hér fogsora. Most, a gyertyafényes tükörben tisztán látszott az arca. Nagy, mélyen ülő és lobogó barna szeme volt. Orra kissé sasosan gör­bült. Bajusztalan száján két lefelé futó, keserű vonás. Az álla kicsi, szinte fér­­fiatlan. Szép, nagy fejét bikanyak tar­totta, amely széles vállakból nőtt ki. Mialatt borotválkozott, cirmos agara nagyokat ásítva, unottan mászkált kö­rülötte. Cicke néha a két hátsó lábára ült, és mozdulatlanul figyelte, mit mi­vel gazdája. Mikor szépapám kész volt a borot­válkozással, copfját a bal vállára vet­te, és fonni kezdte. Drótszálat is font a copfba, melyet aztán félkör alakban kifelé görbített, hogy a copf mered­ten álljon, és ne fityegjen a tarkóján. Mikor csak bakaarasznyira volt a vé­gitől, a tükörfiából széles, fekete se­­lyemmáslit és egy kis bőrzacskót vett elő. A selyemmáslit - valamivel lej­jebb a közepétől - befonta a copfjá­ba, a kis bőrzacskóba pedig belekö­tötte a copf végit, hogy ki ne bomol­­jon. Mikor kész volt, fejének egy rántásával hátradobta a vállára a cop­fot. Fésülködő lányok is ezzel a moz­dulattal dobják hátra a hajukat, ha befonták. Szépapám még egyszer meggyújtotta a borszeszt, és tüzesíteni kezdte a haj­­sütő vasat. Mialatt a vas tüzesedett, fésülte és kefélte dús, veresbama haját. Mikor a vas meg­34 HARANG

Next

/
Oldalképek
Tartalom