Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-01-01 / 1. szám
pasztalásnak, egyik kulcsa a bibliai kinyilatkoztatásnak. Nem kevesebb ugyanis a célzata, mint az, hogy „megcélozza” azt a misztériumot, amelyet Ábrahám, Izsák és Jákob Istene jelent. Hogy ezt igazában megértsük, össze kell hasonlítanunk Platón Istenét és a jákobi tusa Istenét. Platón Istene olyan, amilyet a magára hagyott emberi szellem a legmagasabb természetes erőfeszítéssel maga elé állít. Ezt az Istent az ember csodálhatja, sőt, kell is, hogy csodálja. Szeretheti is, mint egy fönséges műremeket, de ez az Isten az ő egyedülvalóságában, magasrendűségében és önelégséges voltában megközelíthetetlen marad az ember számára. Elképzelhetetlen folt esnék ezen görög Istenen, ha érdeklődnék az ember iránt. S még elképzelhetetlenebb folt, ha leszállna az ember színvonalára. Merőben más a zsidó Isten. Nem kétséges, ő az „Egészen Más”, a „Tremendum” és a „Fascinans”. Ugyanakkor — mintha - el sem szakadhatna az embertől. Bizonyos,, ahhoz, hogy létezzék, %emmi szüksége a teremtményére, de minden úgy folyik, mintha nem lehetne meg nélküle. Szinte ki van feszítve magasrendűsége - történelmünkben való jelenlétével. Ezt a feszültséget fejezik ki a naivul- szegényes nyelvünkön. Meglátásaikat vakondokszemünkhöz mérjék. Ez vonatkozik arra a kinyilatkoztatásra is, amint egyenlő félként kezeli és derékon kapja az embert - akit saját képére és hasonlóságára alkotott. Antropomorfizmus? Az is, de sokkal inkább: előkészítés. Eljő ugyanis a nap, amikor beteljesedik az idő, s Isten az ember alakját ölti magára. Jézus Krisztusban, az emberré lett Istenben. Jahve megragadja az emberi természetet, mi több, beléköltözik, felkenik azt istenségével, egyenlővé teszi magát az emberrel, akit ezáltal felemel az istenült életre. Jézus Krisztus álarc mögött - mondta Luther - a Jákobbal küzdő Jahve angyala. A formula nem pontos, de a jelenet valóban Jézus Krisztust hirdeti meg. Jákob küzdelmének Istene legyőzetett. Rabszolgaként semmisítette meg magát - állítja merészen Szent Pál a keresztre feszített Krisztusról. Legyőzött és gyenge a Mindenható. Mi következik ebből? Mindenekelőtt az, hogy Isten - noha semmi szüksége rá - az ember helyeslését és hozzájárulását sürgeti valamennyi teremtett művéhez. Mert tiszteli azt a teremtményét, akinek szabadsága bizonyos mértékben részvétel a teremtő szabadságában. Törvénye ez az Krisztus pedig, amikor - mirabilis ellentmondásként - arra tanít minket: kérjük Istent, hajtsa végre az ő isteni akaratát, az ima útján voltaképpen újból és újból beiktatja a mi jóváhagyásunkat Isten munkájának menetébe. „Hallatlan” imádság ez! Ugyanakkor nagyon is összhangban van a bibliai hagyománynyal, amely szerint Isten valóban munkatársaként kezeli az embert. Isten mindenhatóságának és az ember gyengeségének tüneményes dialektikája tehát az, ami Jákob győzelmében tükröződik. Jahvét azonban más módon is legyőzi az ember: az irántunk való szeretet útján. A könyörületesség és a gyöngédség az igazságosság fölé kerekedik Istenben, úgyannyira, hogy - mint Szent Pál dadogva kiejti a szinte megbotránkoztató szót - „kenózisba”, megsemmisülésbe viszi Istent: arra a keresztre, ahol az élő Isten, hogy megváltson minket, a bűnös emberrel együtt végigviszi a halál tapasztalását. Nem vitás, hogy Istennek ezt a vereségét, amely a mi győzelmünk, csak a Golgota világánál érthetjük meg. Am az is bizonyos, hogy ez a fény vet világosságot az egész Ószövetségre is - s benne epizódunkra. Nem kételkedhetünk abban, hogy Jákob történetével a kinyilatkoztatás egyik csomópontjához értünk. Ekkor adja Isten azt az új nevet, amely feltálja az epizód jelentését az egész történet számára: az Izrael nevet. „Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek, mert erős voltál Istennel szemben és győzedelmeskedni fogsz az emberek fölött.” Figyelemre méltó, hogy Isten az üdvtörténet minden nagy fordulójában maga nevezi el vagy jelöli meg új névvel tervének végrehajtóit: Ádám, Ábrahám, Jákob, Jézus, Péter... Jézus imádandó neve után Izraelé a legsúlyosabb. Izrael a Genezis szerint annyit jelent, mint „erős Istennel szemben”. Vagyis: „Isten legyőzője”. Ez ellen felette sokan tiltakoztak - a múltban. Mindenképpen oda szerették volna magyarázni a szót, hogy „Isten, a győző . Pedig a Biblia szövege félreérthetetlen - s a hagyomány is kitartott mellette. S méltán. Mert előbb Jákobban, utóbb Jézusban, akivel az „új Izrael” következik el, az ember igenis Isten erejének erőssége. Isten győzelmének győztese lett. A bűn legyőzője. A gyűlölet legyőzője. A halál legyőzője. Az isteni igazságosság legyőzője - ahogy a Biblia mondja a maga sugalmazott nyelvének isteni merészségével: Isten legyőzője. SOMLYÓI TIBOR HARANG 25 birkózás Istennel emberi képek: a Genezis első fejezeteinek Istene beszedi magának a zsengét az ember kertjéből. Vagy a szóban forgó nagyszerű kép arról az Istenről, aki derékon kapja teremtményét, eljátssza vele a viaskodás játékát, s magával egyenlő félként bánik vele. Csupa színes kép egy gyermekkorát élő nép számára - amely még maga is csak képekben tud beszélni. De ne essünk tévedésbe, ez a naiv képes beszéd Isten mélységes megtapasztalását fejezi ki, amit Isten karizmatikus felfedezésének is nevezhetünk. Az Ószövetségnek ezeket a nagy „látóit”, sugalmazott tollnokáit a legmagasabb keresztény misztikusokhoz hasonlíthatjuk. Semmi kétség azonban, hogy ők még ezeknél a misztikusoknál is közelebb jutottak Isten misztériumához. Mindannyiszor pedig siettek valamit értésünkre is adni elmondhatatlan élményeikből. S ahogy misztikusainknak, nekik is szimbólumokhoz és képekhez kellett folyamodniuk, hogy tapasztalásaiknak legalább a magvát kifejezhessék isteni magatartásnak a Bibliában. A tisztelet még szembetűnőbb, mint Isten szeretete a bűnös iránt. Valóban, Isten úgy tekint az emberre, mint munkatársára. Még a teremtésnél is módot talált Ádám szabad közreműködésére; ő adott nevet az összes állatoknak, melyek előtte felvonultak. Befejezve így létrehívásukat a megkülönböztetésükkel és a róluk szerzett ismerettel. A kinyilatkoztatásnak és az emberiség boldoggá tevésének művéhez is el kellett hagynia Ábrahám ajkát a „Legyeri’-nek, amikor az ősz pátriárka a maga nagy bizodalmában fiát, Izsákot is kész volt áldozatul hozni. S egyenesen „őrült merészségű” a kép, amely a mondott törvényt Jákob küzdelmében érzékelteti: a mindenható Isten, aki nyilván erősebb, hogy kibontakozzék az ember szorításából, teremtményét kérleli, engedje távozni. Mindez azután a legmagasabb „Legyen”-hez fokozódik, ahhoz a félénk, de teljesen szabad „Igen, akarom”-hoz, amellyel az Asszony az ember szabad elhatározásának pecsétjét teszi rá Isten terveire.
