Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-04-01 / 4. szám

NÉPEK ÉS VALLÁSOK nokisin, amely a tenrikjót társadalmilag oly hasznossá avatja, a „másokért, az egész társadalomért, az em­beriségért való örömteli, őszinte szívvel végzendő önkéntes és önzetlen mun­ka.” Ez egyben az egyéni és a családi boldogság fő forrá­sa is. A tenrikjó hívei hisz­nek a munka felszabadító, megváltó hatásában, abban, hogy az embernek először önmagát kell megvalósíta­nia, mert csak így részesül­het a legnagyobb evilági boldogságban: a munka örömében. így érthető, hogy május 18-át, a hinokisin napját Ja­pánban országszerte nem­csak a tenrikjó-hívők töme­gei, hanem a közületek, a hivatalos városi és önkor­mányzati szervek is várják. Ezen a napon a tenrikjó majd húszezer temploma, köztük 130, úgynevezett nagytemploma munkabri­gádokat küld oda, ahol ép­pen szükség van tavaszi­nyári nagytakarításra. Fel­keresik a kórházakat, a vas­útállomásokat, a parkokat és a temetőket, s ahol csapa­tuk megfordul, munkájuk nyomán tisztaság - s szán­dékuk nemessége - fénylik. A tenrikjó-hívők után tö­megeket mozgósítottak az újjáépítésre - kórházak, gyermekotthonok, árvahá­zak, szociális otthonok so­kasága dicséri tevékenysé­güket. Kisebb közösségeik­ben is egymással szoros kapcsolatban, egymást se­gítve élnek. Megszervezik önkéntes mentő- és tűzoltó­­szolgálatukat, s ezek önfel­áldozó módon dolgoznak, valahányszor természeti csapás: tájfun, szökőár, földrengés vagy tűzvész sújtja a közösséget, lakóhe­lyük környékét... A főtemplom hatalmas, félhomályos csarnokának padlóján japán gyékénysző­­nyegen emberek üldögél­nek: előre-hátra, oldalt haj­ladoznak. karjukkal külön­leges, kígyózó mozdulato­kat írnak le a levegőben. A mozdulatok, akárcsak a tán­cok, Nakajama Miki asz­­szony koreográfiája szerint valók. Rejtett fényforrás világít­ja meg a tágas csarnok köze­pét, ahol csillogó simára csi­szolt, egyszerűségében is pompázatos faoszlop áll a padló szintje alá süllyesztett márványfoglalatban. Mél­tóságteljesen emelkedik ki ebből a korláttal körülvett aknából. Körös-körül a hí­vők a földön végzik rituális gyakorlataikat, amelyeknek fontos eleme a szabályos időközönként felcsattanó taps. Egy darabig még áll­dogálunk, aztán mi is letele­pedünk - olvasván a Tenri­­ről szóló útikalauzt. Oszloppal jelölik azt a pontot, ahol a tenrikjó iste­ne: Tenri-ó-no-Mikoto megnyilatkozott Miki japán parasztasszonynak, akit a hívők szeretett édesanyjuk­nak neveznek. Az oszlop te­tején kis edényke, amely egykor majd édes harmattal, a mennyek ajándékával te­lik meg. Ám ez csak akkor történhet, ha az emberek tisztánlátását már nem ho­­mályosítja el a lelkűkre, szellemükre rárakódott por­réteg. És akkor mindenkire örömteli élet vár már itt a földön is... S.T. HARANG 47

Next

/
Oldalképek
Tartalom