Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-04-01 / 4. szám
Egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést önmagunkat is marcangolva: Érdemes volt? Sajnáljuk ilyenkor az elvesztegetett időt, a hiába elpazarolt energiát, az elfecsérelt anyagi javakat és megsemmisülve tekintünk vissza egykor nagy reményű terveink romba dőlt halmazára Aztán kezdjük újra, ismét elölről, egyre nehezebben kapkodva a levegőt és egyre erőtlenebbül. De nincs ez másként a történelemben sem, visszaidézhetjük a nemzetek nagy és sorozatos tragédiáit, minduntalan feltehetve az előbbi kérdést: Érdemes volt? Érdemes volt például a szarajevói merénylet miatt elvérezni az első világháborúban? Ha belegondolunk: minden másképp alakult volna Közép-Európában, ha nem vitézkedünk, hanem csak vállrándítással tudomásul veszszük, hogy meggyilkolták a trónörököst. Akkor a második világháborúra se kerül talán sor, mert nincs Danzig. Amikor megöregszik az ember, a vénség árkából ki-kitekingetve szintén hajlamos feltenni magának a kérdést egyéni életével kapcsolatban, harcaival, sikereivel és fiaskóival szembesülve: Érdemes volt? Az idő távlatából egyre izgalmasabb a kérdés: mi történt volna, ha akkor délelőtt nem találkozunk azzal a szőkével? Ha nem megyünk el arra a majálisra, ha csak hunyott szemmel hagyjuk, hogy ringassanak bennünket az élet hullámai? Kinek az a régi lány üzen álmában, aki oly sok gyötrő, álmatlan éjszakát okozott és végül is elment valaki mással; kinek a dacossága fordította más irányba élete váltóját, s most azt se tudja, merre robog vele a vonat. Mert éjszaka olykor-olykor visszatérnek ezek a szőkék, szél lobogtatja felénk a hajukat, ránk nevetnek hangtalanul. Közben riadtan tapasztaljuk, hogy egyre jobban közeledik felénk a túlsó part, szűkül a látóhatár. Kezdetben parttalanok voltak körülöttünk az élet vizei, aztán egy napon rádöbbentünk, hogy látjuk a túlsó partot. Egyelőre csak halvány csíkként, homályosan, ködbe veszve, aztán egyre élesebben, ahogy közeledtünk hozzá. Akkor döbbentünk rá: az egy másik világ! A felfedezés kíváncsiságával figyeltük, de ez már nem vonzott bennünket, nem voltak ligetes, szélcsendes öblei. Végtelen csend borongott fölötte, s ezt a csendet lassan-lassan önmagunkban is érezni kezdtük, s nagyon-nagyon mélyen hallottuk is bensőnkben. Ül az ember szerzetesi magányában, az öregség egyre szélesedő és mélyülő gödrében, nézegeti régi könyveit, belelapoz a Károli-bibliába, amelyet még a nagyapjától örökölt, bele-beleolvas Dantéba, s odaképzeli magát az Arpo egyik hídjára, talán Beatricét is látja elsuhanni egy pillanatra az aranyművesek üzletei előtt. Mert hát mindenkinek van egy Beatricéje, ő lehet az a szőke, akinek már csak a haja lobogása fénylik régi tavaszi alkonyok emlékében. És ahogy ülünk így a drámaian közeledő túlsó part felé tekingetve az esti lámpa fényében, rájövünk, hogy mindenkinek van Gecsemáné-kertje is, meg Mohácsa is, meg korridorja is az életben - nem csak a népek történelmének. S hogy mire hogyan reagáltunk, talán nem is tőlünk függött, hiszen mi csak egy törékeny bárkán ILLÉS SÁNDOR Érdemes volt? hánykolódunk az élet nagy tengerén. Játékszerek vagyunk, mint a szél sodorta falevél. Kósza záporok törnek ránk, hogy megpaskoljanak, didergő fagyok dermesztenek, tüzek emésztenek és olykor azt se tudjuk pontosan, mi végre vagyunk és merre megyünk? Sajnos a csónakból, amely a túlsó part felé halad, nehéz már kiszállni. S kár lenne sajnálni a könnyeket, az álmatlan éjszakákat. De hát mibe kapaszkodjunk, amikor otthon este a Bibliát lapozzuk vergiliusi csenddel a szívünkben? A röpke pillanatba, mert azok alkotják az életet sokszínű mozaikként. És rájövünk a nagy-nagy csendben, amikor gyertyát gyújtunk a Boldogságos Szűz előtt a templom félhomályában, hogy ezekért a pillanatokért, igen ezekért, csakis ezekért volt mégis érdemes! Ha szemezgetünk az emlékek 8 HARANG
