Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-03-01 / 3. szám
Szédertányér, mely Benet Mordechajt (Marcus Benedictust), a csurgói születésű Talmud-tudóst és morvaországi főrabbit ábrázolja raktak a hátára, vastag botot a kezébe, s kiküldték az ajtó elé. Egy idő után hangos kopogás hallatszott, majd párbeszéd kezdődött a szobában lévők és a kiküldött fiú között. Amikor végre beléphetett, ezzel a kérdéssel fordultak hozzá: „Mikor fog eljönni a Messiás, hogy megváltson bennünket?” Erre a fiú a szent város bölcsei nevében válaszolt: Jeruzsálemben jelek mutatkoznak, hogy a Messiás hamarosan jönni fog. Erre valamennyien fölemelték kezeiket és bensőséges meggyőződéssel elismételték: Igen, úgy legyen! Ez azonban már a szétszóratás idejéből való. A Misna leírása sze-25), majd elhangzik a világtörténelem első átváltoztatási igéje. Azzal pedig, hogy Jézus a kenyeret és bort saját testének és vérének mondja, hangsúlyozza a lakoma áldozati jellegét is, amelyet a keresztény teológiai reflexió különösképpen összeköt az ószövetségi tradícióval és a keresztáldozattal. A régi hagyomány szorosan kapcsolódik az egészen újhoz. Lukács evangélista és Szent Pál azzal is érzékeltetni akarja a szövetség folytonosságát, hogy úgy beszélnek a kehelyről, mint a szövetség kelyhéről. Ez közvetlenül is utal a Sinai szövetségkötésre (Kiv 24. 5-8). Ott az isteni törvény kihirdetése után jelent meg Mózes, az Ószövetség képviselője és a feláldozott tulkok vérének a felét az oltárra hintette, másik felét a népre, a következő szavak kíséretében: Ez annak a szövetségnek a vére. amelyet az Úr ilyen feltételek mellett is az utolsó vacsora dés: Az igazi áldozati bárány Jézus, aki elveszi a világ bűneit (vö. Jn 1,29). Ahogy az Ószövetséget megpecsételő áldozatbemutatást lakoma zárja (Kiv 24, 11), az Újszövetség áldozata Jézus. Szent Pálnál tömören, hitvallásszerű rövidséggel olvashatjuk: „Húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták” (1 Kor. 5,7). Az idézett szövegek egyértelműen bizonyítják, hogy a korai keresztény hagyomány Jézus vacsoráját húsvéti vacsorának tekintette, s ennek alapján történt Jézus kereszthalálának teológiai értelmezése is, mégpedig úgy, hogy itt is figyelembe vették az Ószövetség prófétai hagyományát illetve a hagyományt próféciaként közelítették meg. Ezek után érdemes áttekintenünk a zsidó kultusz élő hagyományát is, ahogy azt a Misna a húsvéti bárány elfogyasztására vonatkozóan előírja (ld. a Pesahim c. fejezet X. részét). Annál is inkább, mert Jézus korában a vallásos zsidók is így ünnepeltek. A vacsora kézmosással kezdődött, majd a családfő megáldotta az első pohár bort (Kiddus-kehely). A keserűfüvek ízlelése a fogság keserűségeire való emlékezetül szolgált, amit aktualizált a római megszállás is. Ezt követően a család legfiatalabb tagja megkérdezte: Miben különbözik ez az éjszaka a többitől? A kérdésre a családfő egy szentírási idézettel válaszolt. Fölolvasta Mózes V. könyvének azt a részletét, amely az egyiptomi fogság és szabadulás történetét tartalmazza (ld. 26, 5- 8). Ebben az a konkrét aktualizálási igény is kifejeződött, amely a zsidók húsvétünneplését minden időkre meghatározta. Hiszen minden nemzedék köteles volt úgy tekinteni magát, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból. Különösen érdekes, ahogy ez a szempont pl. a kaukázusi zsidók ünneplésében érvényesült. Ők egy kovásztalan kenyér darabját kendőbe kötötték s négy gyors lépést tettek - emlékezetül az Egyiptomból való kivonulás sietségére. A húsvéti vacsora zsoltárénekléssel folytatódott. A 113-as és a 114-es, úgynevezett egyiptomi hallél-zsoltárokat énekelték, majd megitták a második pohár bort, amelyet ezért Hallél-kehelynek neveznek. Ekkor a családfő megáldotta és megtörte a kenyeret és keserűfűvel együtt fogyasztotta. A főétel, a bárány megáldása után kezdődött a tulajdonképpeni lakoma. Ennek befejezése után itták a következő pohár bort, az áldáskelyhét, majd elénekelték a nagy haliéit (115-118. Zsolt). A 118. zsoltár 28. versét - Áldott, aki az Úr nevében jön! - mindig egy férfinak kellett mondani: így emlékeztek a Messiásra. A messiásvárás gondolata a későbbi népi hagyományban is körülfogta ezt az ünnepet. Szokásban volt, hogy a húsvéti vacsorán részt vevők egyik fiatalabb férfitagját szakadt ruhába öltöztették, zsákot rint a vacsorából azonban már csak a 136. zsoltár eléneklése volt hátra, s a negyedik pohár bor. Ezzel a késő éjszakai órákig elhúzódó szertartás véget ért Az utolsó vacsora előkészületei és lefolyása kétségtelenül nagy hasonlóságot mutat a korabeli zsidók húsvétünneplésével. Jézus és az apostolok Jeruzsálemben, este fogyasztották el a húsvéti bárányt s az Oltáriszentség alapításakor a kenyér megáldása és megtörése, a kehely fölött mondott hálaadás, végül pedig a zsoltáréneklés a zsidó széder mintáját követi. Tekintsük át konkrétan is ezeket a mozzanatokat, ahogy a szinoptikus evangéliumokban (ld. Mt 26, 26- 28, Mk 14,22-24, Lk 22,18-20) és Szent Pálnál (ld. 1 Kor. 11, 23-25) olvasható. Máténál és Márknál szerepel, hogy Jézus és Judás egyszerre nyúltak az asztalon elhelyezett tálba, s János arról is tudósít, hogy Jézus „bemártott falatot” kínál az árulónak (13, 26). Ez a jelenet nyilvánvalóan az első pohár bor után történt, amikor a családfő vett egy csipetny it a keserűfüveket tartalmazó tálból, s azt borba mártva fogyasztotta el. Ugyancsak azonosítható a kenyér és bor átváltoztatása. A kenyeret a második pohái'bor után áldották meg, s csak ezután kezdődött a tulajdonképpeni vacsora, amely az áldás kelyhével zárult. Szent Pál ezért írja, hogy vacsora után fogta a kelyhet (1 Kor 11, kötött veletek. Az Újszövetség párhuzama - Jézus keresztáldozatában - félreérthetetlen. A zsidó és keresztény húsvétünneplés hasonlóságát nemcsak a korai keresztény teológiai reflexió, hanem a zsidó törvénykezés is észrevette. A Talmudban II. (jabnei) Rabban Gamliel a következő föltételekhez köti - éppen a megkülönböztetés szükségessége miatt - a vallásos zsidó érvényes ünneplését Eszerint „aki nem említi a peszáchlakomán a következő három szót, az nem tesz eleget kötelességének. Ezek a következők: Peszách-áldozat, Máccá (kovásztalan kenyér) és Máror (keserűgyökér)”. Magyarázatképpen hozzáfűzi: Peszách-áldozat - mert az Úr „elhaladt” (innen a peszách szó!) Izrael fiainak háza mellett, amikor lesújtott az egyiptomiakra (Kiv. 12,27); Máccá - mert az Egyiptomból menekülő zsidók nem késlekedhettek és nem készíthettek eledelt az útra; Máror-. hogy emlékezzenek az egyiptomi fogság keserűségeire. Az akkori elhatárolódás, a zsidó és keresztény oldalról egyaránt mutatkozó igény, amely a későbbi távolságtartást szolgálta - napjainkban értelmetlen, sőt kifejezetten káros. Ha a zsidóság és a kereszténység kapcsolatának történelmét tekintjük, akkor aligha szorul magyarázatra a közös hagyomány föltárásának és értékelésének fontossága. Enélkül húsvétünneplésünk sem lehet teljes... GICZY GYÖRGY HARANG 39
